Nem volt csatlakozás - Hat óra késést
jelzett a vonat és koromsötétben
hat teljes órát gubbasztottam a székelykocsárdi
váróteremben: fáradt voltam és olyan
törött lelkű a sok-sok szenvedéstől
Odakünt mozdonyok dörögtek jöttek mentek
fülem mellett nagy szárnyak suhogtak
s elfogott valami névtelen irtózat
valami iszonyú félelem a holnapi naptól
Körülnéztem:
kivel tudnék néhány szót váltani
de Péter aludt János aludt Jakab
és a többiek mind aludtak
Homlokomról nehéz cseppek indultak
s folytak-folytak végig az arcomon

Nem volt csatlakozás. Hat óra késést
jeleztek és a fullatag sötétben
hat órát üldögéltem a kocsárdi
váróteremben, nagycsütörtökön.
Testem törött volt és nehéz a lelkem,
mint ki sötétben titkos útnak indult,
végzetes földön csillagok szavára,
sors elől szökve, mégis szembe sorssal,
s finom ideggel érzi messziről
nyomán lopódzó ellenségeit.
Az ablakon túl mozdonyok zörögtek,
a sűrü füst, mint roppant denevérszárny,
arcul legyintett. Tompa borzalom
fogott el, mély állati félelem.
Körülnéztem: szerettem volna néhány
szót váltani jó, meghitt emberekkel,
de nyirkos éj volt és hideg sötét volt,
Péter aludt, János aludt, Jakab
aludt, Máté aludt és mind aludtak...
Kövér csöppek indultak homlokomról
s végigcsurogtak gyűrött arcomon.

Nem volt csatlakozás. Hat óra késést
jeleztek és a fullatag sötétben
hat órát üldögéltem a kocsárdi
váróteremben, nagycsütörtökön.
Testem törött volt és nehéz a lelkem,
mint ki sötétben titkos útnak indult,
végzetes földön csillagok szavára,
sors elől szökve, mégis szembe sorssal,
s finom ideggel érzi messziről
nyomán lopódzó ellenségeit.
Az ablakon túl mozdonyok zörögtek,
a sűrű füst, mint roppant denevérszárny,
legyintett arcul. Tompa borzalom
fogott el, mély állati félelem.
Körülnéztem: szerettem volna néhány
szót váltani jó, meghitt emberekkel,
de nyirkos éj volt és hideg sötét volt,
Péter aludt, János aludt, Jakab aludt,
Máté aludt és mind aludtak...
Kövér csöppek indultak homlokomról
s végigcsurogtak gyűrött arcomon.

"Mert most a Szó olyan legyen,
Mint a Hegyen
Krisztus Szava:
Évezredek hője, hava."

Ady Endre: A szenvedésnél többet

    "Van (...) belsőbb metamorfózisa a beszédnek: a szavak értékhullámzása, érzelmi sűrűsödése és kihűlése (...) Ez az igazi színeváltozása a nyelvnek (...)" - írja Zolnai Béla. De hogyan lehet a szavakat igazi értékszerkezetté ötvözni, hogyan lehet a szavaknak tisztultabb jelentést kölcsönözni? Zolnai szerint "(...) a műhelytitkok receptje: ritmikailag úgy helyezni és olyan foglalatba ötvözni a szót, hogy jelentését kiteljesedve öltse magára, és lényegbevágónak, addig soha nem hallottnak mutatkozzék (...)" (Zolnai 1957: 174, 178). Jakobson is úgy látja, hogy "A költői forma fejlődésében nem annyira bizonyos elemek eltűnéséről és mások felbukkanásáról van szó, mint inkább a rendszer különböző elemei közötti kölcsönös viszonyok eltolódásáról, vagyis a domináns elem megváltozásáról. Az (...) eredetileg másodlagos elemek (...) lényegesekké válnak, és előtérbe kerülnek, és megfordítva: az eredetileg domináns elemek a háttérbe szorulnak (...)" (Jakobson 1982: 21), és ezáltal sajátos értékszerkezetet hoznak létre. Valójában tehát a szó körül mindenfajta tényezőnek együtt kell működnie, hogy a jelentéshangulat igazi érzelmeket fejezhessen ki.
    Elemzésemben mindezt szem előtt tartva igyekszem azokat a sajátos gondolati elrendezéseket, formai megoldásokat nyomon követni, amelyek a versszöveg egészét meghatározzák, és azt valóban értékszerkezetté avatják.
    Vannak versek, amelyeknek titka épp egyszerűségükben rejlik. Ilyen Dsida Jenő Nagycsütörtök című költeménye is. Úgy tűnik, hogy ennek a költeménynek az értékszerkezetté válásában nem a szóképek játsszák az elsődleges szerepet, hanem a szavak mondatbeli elrendezése. A szórend, az aktuális tagolás valósítja meg itt a szavak sajátos színeváltozását.
    Már első olvasásra megragadja az olvasót a mondatok hangsúly- és hanglejtésszerkezete, amely aztán a tüzetesebb elemzőt meggyőzi arról, hogy mindez mozzanatról mozzanatra a magyar mondatszerkezeti sajátosságok egyértelmű következménye, azoké a szabad szórenden alapuló sajátosságoké, amelyek nyelvünket valamennyi indoeurópai nyelvtől alapvetően megkülönböztetik. Erről Brassai Sámuel már az 1860-as évek elején értekezett. Eszerint nem a nyelvtani alany-állítmány, hanem a logikai alany (a topik) és a logikai állítmány (a predikátum) játssza a mondatban a főszerepet. A magyar mondatszerkezeti sajátosságokból következően a mondatok felszíni lineáris sorrendjét a mondat logikai topik-fókusz szerkezete adja meg (ezek fogalmáról lásd É. Kiss 1992, 1998).
    A költemény globális szövegszervezője az ellentét, amely a fojtogató félelem, a sivár egyedüllét, a meg nem értettség és a küldetéstudat értelme és szépsége között feszül.
    A helyszínt ábrázoló első négy sorról az elemzők nagy többsége úgy véli, hogy a környezet tényszerű leírását nyújtják. Nem nehéz megállapítani azonban, hogy a sajátos mondatrendezésnek köszönhetően nem a tényszerűség higgadtságát, hanem igen feszült idegállapotot sugároznak. A mondatok többsége erős nyomatékú fókusszal indul, amelyek általában több szót is magukba olvasztanak.
    Nem volt csatlakozás...
    A tagadószóval módosított ige egyetlen fonológiai szóvá duzzadva kerül főhangsúlyos helyre. Ez az egyszerű kijelentés itt még több jelentésű, hiszen sokféle csatlakozásra gondolhatunk. A folytatás azonban rövid időre egyértelműsíti a kijelentés tartalmát, hogy aztán a vers végigolvasása után a kezdés visszakapja eredeti poliszémiáját.
    Nem volt csatlakozás. Hat óra késést
    jeleztek és a fullatag sötétben
    hat órát üldögéltem a kocsárdi
    váróteremben, nagycsütörtökön.
    A sajátos mondatrendezés következtében a második mondat fókusza az első sorba kerül, három szónyira duzzad, és sor végi helyzete az enjembement előtt még inkább erősíti nyomatékát. Ezáltal az első sor egyetlen szó kivételével hangsúlyos szerepet kap. A fókuszok ilyen túlsúlya expresszionista kiáltásként hat, amellyel a költő a szunnyadó olvasót szeretné felrázni, ráébreszteni gondjai, gondolatai súlyosságára. A második mondat három és fél sornyi, és két, mellérendelő kapcsolatos viszonyban álló tagmondatból épül. Az első tagmondat sor végi Hat óra késést fókuszát a második tagmondat szintén fókuszként ismétli meg részlegesen a harmadik sor elején, ezáltal kiemelve a hat óra szimbolikus jelentését, a bibliai szöveg tanúsága szerint ugyanis Krisztus ennyi ideig szenvedett a kereszten.
    A sajátos mondatrendezés következtében a második mondat mindkét tagmondatának igéje hangsúlytalan helyre kerül, és azonos helyzetük a köztük levő különbséget is kiugratja. A jeleztek többes szám harmadik személye egyfajta általánosítás kifejezője, az üldögéltem egyes szám első személye pedig a költői szubjektum előtérbe kerülését jelzi. Ezt a gyakorító képző sajátos jelentésárnyalata is fokozza. A költő énjének előtérbe kerülése határozza meg immár a versszöveg további alakulását. Ez magyarázza a fullatag sötétben jelzős szószerkezettel kifejezett helyhatározónak ismertként, topikként való szerepeltetését, amelynek nemcsak konkrét szituációra utaló, hanem mélyebb szimbolikus jelentése is van, és ez előreutal a szöveg később megjelenő alapgondolatára, a félelem eluralkodására. A predikátum bővítményei közül a pontos hely- és időmegjelölő határozók kerülnek a mondat végére. Az egyik látszólag a konkrét térbeli hely megjelölője, a kocsárdi váróterem, a másik pedig ezzel ellentétben a végtelenné tágított idő, a bibliai nagycsütörtöki történések sugalmazója. A mondat végén ez a címre visszautaló időhatározó válik hangsúlyosabbá.
    A vers első része tehát csak látszólag szól a sivár helyszínről, mert az idővel együtt a tér is tágulni kezd. Azaz már itt megkezdődik a versszöveg színeváltozása.
    A vers következő szerkezeti egysége a költő személyes vallomásaként indul. A mondattagolás is megváltozik. A chiazmusszerűen épülő mondat elején és végén hangsúlytalan szó áll:
    Testem törött volt és nehéz a lelkem,
A költő látszólag a legszemélyesebb testi és lelki bajairól vall. A két grammatikai alany az aktuális mondattagolás következtében különböző funkcióba kerül. A Testem egyben a mondat logikai alanya is, a lelkem viszont az állítmányi részbe kerül, és ezáltal egy árnyalattal hangsúlyosabbá is válik, jelezve, hogy itt a lelki gondok a fontosabbak. A főhangsúly természetesen a törött volt és a nehéz állítmányra esik. Mindkettő a bibliai történetet idézi. A vallomástevő én átlép egy másik dimenzióba, amelyben a krisztusi szenvedés mélységeit sajátjaként éli át. A törött volt immár nemcsak az utazás fáradalmaira, hanem a test megtöretésére, az utolsó vacsorára is utal. A nehéz a lelkem pedig a meg nem értettség súlyát, terhét már nem csak a vallomástevőre szűkítve érzékelteti. A két szó sajátos színeváltozását a hangsúlyok erősítik.
    A költő szubjektív vallomását a hasonlat lendíti át teljesebben a másik dimenzióba. Ez a rész az Olajfák hegyén történteket és a költő helyzetét egyszerre idézi:
    mint ki sötétben titkos útnak indult,
    végzetes földön csillagok szavára,
    sors elől szökve, mégis szembe sorssal,
    s finom ideggel érzi messziről
    nyomán lopódzó ellenségeit.
    A hasonló nevének kimondása nélkül is tudjuk, értjük, kiről szólnak ezek a sorok. Két, kapcsolatos mellérendelő viszonyban álló tagmondatból épül ez a rész, mindkettő fókusz köré szerveződik. Az első tagmondat főhangsúlyát az átlényegítő titkos útnak fókusz hordozza, amely egyszerre utal a költő helyzetére és a krisztusi szenvedéstörténetre. A korábbi versváltozatban szereplő halni készül (lásd a vers variánsait) helyett a titkos út szintén szervezőjévé válik a versszöveg színeváltozásának, hiszen sejtelmes többletjelentésével sugallni képes az egész bibliai szenvedéstörténetet, amely immár nem a halálba visz, hanem az örök életre. A titkos jelző egyértelműen utal Jézus kinyilatkoztatásaira és cselekedeteire, amelyek csak a beavatottak számára érthetőek. A sejtelmes többletjelentést fokozzák az állítmány után következő bővítmények, amelyek mintegy értelmezik, pontosítják a titkos út jelentését. A vers korábbi változatában a végzetes földön helyett Erdély földjén olvasható. Ez a versváltozat jelzi, hogy itt a költő egyéni szenvedése valójában közösségivé szélesedik, és ezáltal emelkedik messianisztikus magaslatokra. Ellentét feszül a szavak szemantikai tartalmában: egyrészt a lenn és fenn, másrészt az emberi és az isteni dimenzió között, és ez az ellentét fokozódik a sors elől szökve, mégis szembe sorssal chiazmusszerű szerkesztés révén, amely csaknem tételesen is utal Krisztus szavaira: "Atyám, ha akarod, vedd el tőlem ezt a poharat, mindazáltal ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied" (Lk 22,42). A hasonlat második tagmondata fókusszal indít, a finom ideggel jelzős szószerkezettel, amely a költői átlényegülés képességét sejtetve egyúttal a nyomán lopódzó ellenség felismerését is valószínűsíti. Ebben a részben a nyelvtani személyek és igeidők metaforikus cseréje is sugallja a két szenvedéstörténet finom egybejátszását. Az én-ben az ő és az ő-ben az én tükröződik. De ezt az átlényegítő funkciót tölti be az igeidőváltás is: a titkos útnak indult és a finom ideggel érzi immár "egyszerre idéz kétféle - ám ily módon közös vonásokkal egybevillanó - szenvedéstörténetet" (Kabán-Mózes 2001: 191).
    A bevezető helyszínre visszautaló sorok élén hangsúlytalan topik áll:
    Az ablakon túl mozdonyok zörögtek,
    a sűrű füst, mint roppant denevérszárny,
    legyintett arcul. Tompa borzalom
    fogott el, mély állati félelem.
    A külvilág immár kétszeresen is az, egyrészt a lélek mélyéről kapcsol a költő a kinti világra, másrészt pedig a várótermi hangulatból az állomás külső helyszínére. Az ablakon túl az első részben már felbukkanó helyszínre, a kocsárdi váróteremre utal vissza, ahova behallik a mozdonyok céltalannak ható zakatolása. A következőkben ismét hangsúlyos fókuszok kerülnek a mondatok élére, és ezek már a félelem erősödésének a hangján szólnak. A sűrű füst fókuszpozíciója, de a hasonlat egésze is a költőt eltöltő szorongást érzékelteti. A folytatás már expliciten is megfogalmazza a költőn eluralkodó félelemérzetet, és ezt a Tompa borzalom jelzős szintagma fókuszpozícióba kerülése tovább erősíti.
    Körülnéztem: ...
hangzik az egyetlen szóba sűrített megállapítás, amely mintha megint a külső környezetre utalna.
    ............... szerettem volna néhány
    szót váltani jó, meghitt emberekkel,
De a folytatás egyértelműen a költő belső vágyairól szól, a hangsúlyos ige feltételes módú múlt ideje pedig a szóváltás, a szótértés lehetőségének az elmaradásáról árulkodik. Nem talált jó, meghitt emberekre, akiknek hűségében, őszinteségében megbízhat.
    Az ellentétesen kapcsolt ténymegállapítás kijózanító erejét a két-két szót magába olvasztó fókuszok erős nyomatéka jelzi:
    de nyirkos éj volt és hideg sötét volt,
    A nyirkos éj és a hideg sötét a kezdő sorok fullatag sötétben és sötétben titkos útnak indult megfogalmazásaira utal vissza. Így válik a sötét a költemény másik fontos szövegszervezőjévé az ismert evangéliumi kommentárral egybehangzóan: "lelke sötét éjszaka" - írja Prohászka az Olajfák hegyén gyötrődő Jézusról (Prohászka 1910: 519).
    Majd innen lendül újból a másik dimenzióba a vallomás:
    Péter aludt, János aludt, Jakab
    aludt, Máté aludt és MIND aludtak...
    Két sorban öt tőmondat. Ennek az öt tőmondatnak a tagolása ellenpontként hat az eddigi fókuszos szerkesztéshez képest, ugyanis itt négy hangsúlytalan topikkal induló mondat sorjázik, ezeket követik a hangsúlyos igék, amelyek ismétlődnek, és ez még inkább reájuk irányítja a figyelmet. Egyedül a MIND pozitív univerzális kvantor kap erősebb nyomatékot, és ez általános érvényűvé avatja a megállapítást. Itt emelkedik immár egyértelműen a krisztusi szenvedés magaslatára a költői vallomás, amelyet az utolsó két sor tovább erősít:
    Kövér csöppek indultak homlokomról
    S végigcsurogtak gyűrött arcomon.
    A kövér csöppek fókuszba emelése révén a költő a krisztusi szenvedés lukácsi parafrázisát nyújtja.
    A költemény természetesen nem ér véget ott, ahol a szöveg befejeződik, hiszen a krisztusi szenvedésnek értelme van. A szenvedés kövér csöppjei a megváltás hitét is magukban hordozzák.
    Összegzésképpen elmondható, hogy a költemény egészét metaforának tekinthetjük, amelyben az egyéni és a krisztusi szenvedés egymásba játszása valósul meg. A versszöveg részleteinek és egészének a megközelítése ezért a bibliai üdvtörténet ismerete nélkül aligha lehetséges.

Irodalom

Brassai Sámuel 1860, 1863-65 A magyar mondat. Magyar Akadémiai Értesítő. A nyelv- és széptudományi osztály közlönye. 1: 279-399; 3: 3-128, 173-409.

É. Kiss Katalin 1992 Az egyszerű mondat szerkezete. In: Kiefer Ferenc szerk.: Strukturális magyar nyelvtan. I. Mondattan. Budapest, Akadémiai Kiadó, 79-179. 1998 Mondattan. In: É. Kiss Katalin - Kiefer Ferenc - Siptár Péter: Új magyar nyelvtan. Budapest, Akadémiai Kiadó, 17-179.

Jakobson, Roman 1982 A költészet grammatikája. Budapest, Gondolat Kiadó.

Kabán Annamária - Mózes Huba 2001 A szellem és a szerelem. In: Dsida Jenő: Égi mezőkön. Szerk. Kabán Annamária és Mózes Huba. Budapest, Tinta Könyvkiadó, 183-191.

Prohászka Ottokár 1910 Elmélkedések az evangéliumról. Székesfehérvár.

Zolnai Béla 1957 Nyelv és stílus. Budapest, Gondolat Kiadó.

    Dsida Jenő Égi mezőkön című kötetében (Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2001. 97-99.) a Nagycsütörtök című költemény négy szövegváltozatban is szerepel. Ezek közül az elsőt - amint a kötet utószavában is olvasható (190.) - alapváltozatnak, a másodikat és a harmadikat főváltozatnak tekinthetjük. A két főváltozat az alkotási folyamat egyik fontos szakaszának kezdő- és végpontját rögzíti, anélkül, hogy tekintettel lehetne az első főváltozattól a második főváltozatig vezető - a kötet jegyzetanyagában is jelzett (196.) - valamennyi szerzői módosításra.
     A módosítások rendjét alább különböző betűfajták és betűfokozatok alkalmazásával próbálom érzékeltetni. A világos álló betűk az első főváltozatnak, a félkövér betűk a második főváltozatnak, a kisebb fokozatú betűk pedig a két főváltozat közötti "átmeneti" alváltozatoknak a sorait jelölik. Az utóbb módosításra kerülő szövegrészleteket dőlt betűk emelik ki az esetről esetre megismételt sorok szövegösszefüggéséből.

    Az első főváltozat három viszonylag hosszabb szövegrészletéből a költő mondhatni egyetlen lendülettel alakítja ki a második főváltozat három megfelelő szövegrészletét. Indokolt tehát ezeknek a részleteknek a sorait más, a szövegösszefüggést jobban érzékeltető csoportosításban is bemutatnom.

A/1

A/2

B/1

B/2

C/1

C/2

    A filológus szerepköréből nem kívánok itt kilépni. Éppen ezért végezetül csupán csak utalok arra, hogy a változatok intertextualitása a tágabb értelemben vett intertextualitás különböző szintjeinek és fokozatainak a megközelítésében felbecsülhetetlen segítséget nyújthat bármely szöveghasználónak.

Lisztóczky László
Kocsárdtól az Olajfák hegyéig
A személyes élmény és a mítosz összefonódása a versben

    Dsida Jenő Jézus tanításaihoz, az általa megszabott mércéhez igazította életét. Tragikus messianizmusát - melyet vele született, gyógyíthatatlan szívbetegsége és az erdélyi kisebbségi sors ösztönzött - sűrűn fejezte ki a Biblia-parafrázis eszközével. Idekapcsolható verseinek egyik nagy csoportja - közülük a Radnóti szerint is "igazi költő"-re valló Út a Kálváriára a legszebb - a megváltás-mítosz lélekemelő pillanatait: a Golgotára indulás, a kálváriajárás, a keresztre feszítés magasztos vértanúságát idézte. Máskor a szenvedéstörténet legemberibb epizódját élte át: Krisztus nagycsü-törtöki viaskodását a rábízott küldetéssel, a halálfélelemmel.

I.

    A négy evangélium Bárczy István által egybeszerkesztett szövege így beszéli el az eseményeket: az Isten fia az Olajfák hegyén várta Júdást és a fegyvereseket tizenegy tanítványával, "elméne... velük arra a helyre, amely Getszemáninak neveztetik, és mondá: 'Üljetek itt, míg amoda megyek, és imádkozom.' És maga mellé vévén Pétert és Zebedeus két fiát, bánkódni és szomorkodni kezdett. Akkor mondá nekik: 'Szomorú az én lelkem mindhalálig; várakozzatok itt, és virrasszatok velem.' És egy kevéssel előbbre menvén, orcájára borult, imádkozván és mondván: 'Atyám! ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár; mindazonáltal ne úgy legyen, amint én akarom, hanem amint te.' Megjelent pedig egy angyal a mennyből, bátorítván őt. És a halállal tusakodván, hosszasabban imádkozott és lőn az ő verejtéke, mint a földre folyó vérnek csöppjei. Amikor fölkelt az imádkozásból és tanítványaihoz ment, alva találta őket, és mondá Péternek: 'Simon alszol? nem virraszthattatok-e velem egy óráig? Vigyázzatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek! A lélek ugyan kész, de a test erőtelen.' Másodszor ismét elment tőlük egy kőhajításnyira, és térdre esvén imádkozott, mondván: 'Atyám! ha e pohár el nem múlhatik anélkül, hogy megigyam, legyen meg a te akaratod.' És visszatérvén ismét alva találta őket; mert szemeik el voltak nehezedve a szomorúság miatt, és nem tudták, mit feleljenek neki. És elhagyván őket, ismét elment és imádkozott harmadszor, ugyanazt a beszédet mondván. Akkor tanítványaihoz jött, és mondá nekik: 'Aludjatok már és nyugodjatok. Íme elközelgett az óra, és az ember fia a bűnösök kezeibe adatik. Keljetek föl, menjünk; íme elközelgett, aki engem elárul.'"
    Az Üdvözítő életének ez az epizódja a költő 1923-ban - tizenhat éves korában - keletkezett Meghal, meghal az én fiam! című - a Pásztortűz 1928-as évfolyamában Utolsó vacsora címváltozattal közreadott - zsengéjében tűnik föl először. A vers az Emberfia elárultatását és annak látomásszerűen bemutatott következményeit mondja el. Drámai hangulatot teremt a versszakonként ismétlődő párbeszéd: a gyermekéért a távolban is aggódó és anyai ösztönével mindent előre megérző Mária újra és újra "ráfelel" a történésekre, átéli a tragédia utolsó stációit is:

    Imádság című - 1924. április 10-én írt - verse a Getszemáni kertben gyötrődő, kételyeivel viaskodó Jézus alakját idézi, refrénje az általa elmondott imát parafrazálja. Itt is háromszor ismétlődik meg a kérés, hogy az Úr űzze el a sötétséget a költő lelkéből, részesítse őt a tudás kegyelmében, vezesse el önmagának és életcéljának megtalálásához:

    Mint a bolond csillag című, 1927. július 29-én keletkezett költeménye - osztatlan látomássá tömörítve a szenvedéstörténet nagycsütörtöki és nagypénteki stációját - a saját sorsához méri Jézusét. Fölbukkan soraiban a szen-vedő ember iránt közömbös világ, a másokért áldozatot hozók végzetes magára maradásának motívuma is, amely később egyre drámaibb formában fejeződik ki. Az ifjúságától búcsúzó, jövőjével még hetykén szembenéző "korhely legény... tanítványai" is "alszanak":

    Még egyetemesebb és tragikusabb jelentést kap a Megváltó magánya az ugyancsak 1927-ben keletkezett Messze látok című versben:

    Az 1928-ban megjelent Leselkedő magány egyik verse, a Nocturno először emeli jelképpé és illeszti a hétköznapok közegébe Krisztus halálra készülődésének helyszínét:

    1929-ből való a téma első átfogó teljességű földolgozása, a Nagycsütörtökön:

    Ujjgyakorlat ez a költemény a második kötet, az 1933-ban közzétett Nagycsütörtök címadó verséhez. Ebben is a szenvedő iránt érzéketlen, elalvó tanítványok szorongató víziójába ível a gondolatmenet, a lírai hős tragikuma itt is a magány zárlathelyzetében ér tetőpontjára. Csökkenti értékét az egységes esztétikai átformáltság törvényének következetlen megvalósulása: a környezetrajz szervetlenül váltakozik a Krisztus-monológokkal. Már a Meghal, meghal az én fiam! című versben föltűnt - és ott is disszonanciát okozott - ez a montázsszerűen megformált párhuzamosság a külső és belső ábrázolás között. Az ötlet visszatér majd a Nagycsütörtökben is, amely szintén egymás mellé rendeli, ugyanakkor elválaszthatatlan egységbe forrasztja a kint és a bent zajló történéseket. Az eltérő eredmény - mutatott rá Kabán Annamária és Mózes Huba - a vershelyzet átalakulásával is összefügg. A két korábbi alkotásban a költő még kívül áll az eseményeken, az elsőben Máriát, a másodikban Jézust avatja lírai hőssé, megelégszik a bibliai helyszín és történet valósághű bemutatásával. A harmadikban érvényét veszti, átértékelődik a távolságtartó attitűd, egyes szám első személyűre változnak az igék: a lírai én ugyanazt a félelmet, szorongást éli át a kocsárdi váróteremben, amelyet Jézus a Getszemáni kertben.

II.

    Éveken át benne munkáló, egész lényét átható sorshangulat talált tehát kifejezési formát a remekműben, Dsida egyik legszebb és legismertebb versében. A Nagycsütörtök összegzi és a közvetlen átélés, a személyes élmény hitelességével szólaltatja meg az előbbi idézetek motívumkörét, az elhagyatottsággal, az üldözöttséggel, a halállal szembenéző, tragikus messianizmus létállapotát, köti össze Jézus életének végzetes pillanatait az erdélyi kisebbségi lét hétköznapjaival, tökéletes egységet teremtve a külső események és a lélek rezdülései között:

    A vers magával ragadó atmoszférája a személyes élmény és a mítosz, a konkrét és a szerepként álélt helyzet bravúros összhangjából származik. Elválaszthatatlanul összefonódnak benne az utazás és a bibliai történet eseményei, a költő észrevétlen természetességgel szökken át újra és újra a székelykocsárdi váróteremből az Olajfák hegyére. A kis falusi állomás és a Getszemáni kert azonosítása a próza nyelvén abszurdnak, paradoxnak tűnik: a művészi alakítás, az érzéki megjelenítés teljessége harmóniát teremt közöttük, az evidencia fokán társítja a köznapit és a fenségest. A színhely invenciózus kiválasztása, az események szemléletes sorrendje, az élményfolyamat lélektanilag is pontos rajza totális jelentésűvé és érvényűvé avatja a lírai transzpozíciót, disszonancia nélkül építi föl az esztétikai látszatvalóság, a víziók és hallucinációk mágikus birodalmát.
    A poeta doctus fölényes biztonságával alkotó, a mesterség valamennyi fortélyát ismerő költő itt nem csökkenti a gondolatok súlyát formai játékokkal, kifejezésmódja nélkülöz minden szecessziós szépséget, nem enged a szakrális témában rejlő pátosz csábításának sem. A puritán versalakzat az utazás köznapi élményéhez igazodik. A keresetlenség, az eszköztelenség intenciója nyilatkozik meg a tagolatlanságban, a rímtelenségben, a jambusok dominanciájára alapozott ritmus prózai szürkeségében, az összetapadó szószerkezeteket is elemeire bontó mondatáthajlások előfordulásában, a szókincs egyszerűségében. Alig van olyan fragmentuma a műnek, amely kilép a mindennapiság közegéből. Az utazás váratlan megszakadásának si-vár körülményeit és következményeit dokumentatív tárgyiassággal leíró, kopár sorok mögött azonban mindvégig ott munkál a másik élménytényező: az azonosulás az Olajfák hegyén imádkozó és verejtékező Krisztussal. Ez a részletről részletre gazdagodó ambivalencia növekvő affektivitással tölti meg a szavakat, a bibliai reminiszcenciák összefüggő hálózata a profán eseményt, vele az emberi sorsot mítoszi magaslatra emeli.
    A művészi szándék megvalósulásának, a költői élmény kibomlásának három láncszeme van: a "hat óra késést" rögzítő ténymegállapítás (1-4. sor) létértelmező önvallomásba (5-10. sor), majd a Krisztus-helyzet totális átélésébe (15-19. sor) ível. A szimbolikus kitágítás, egzisztenciális érvényesítés szakaszaival szervesen és szervezetten fonódnak össze a külső körülményekre utaló "idegjelentések": az első négy sor szorongató élményét fokozza a zakatoló, füstölő mozdonyok víziója (11-14. sor). Hangnemében és szerepében ezekhez a motívumokhoz kapcsolódik a befejező két sornak a Bibliával is egybehangzó, fiziológiai szempontból is szabatos diagnózisa a legyőzhetetlen és megoszthatatlan félelmekkel viaskodó ember verejtékezé-séről.
    A költői gondolat kiteljesedése a stíluseszközök változásaiban is nyomon követhető, a sorok - a szerkezeti egységek rendjéhez igazodva - egyre ellenállhatatlanabb dinamizmussal és feszültséggel telítődnek.
    Az indító négy sor alig több még prózai szintű tényközlésnél, a valóságos helyzet szinte "költőietlen" leírásánál. Az egzakt megformálás igényét, a magas fokú tudatosságot a helyszín kiválasztása is szemlélteti, amely személyes tapasztalatokra is visszavezethető, ugyanakkor önmagán túlmutató jelentést sugall: a vers - közkeletű ez az interpretáció - az erdélyi magyarság számkivetettségét is dokumentálja.
    Székelykocsárd a Kolozsvárról Brassón át Bukarestbe tartó - Európát a Balkánnal összekötő - vasútvonal csomópontja. Itt ágazik ki a székely körvasút, amely Marosvásárhely, Szászrégen, Gyergyószentmiklós, Csíkszereda és Sepsiszentgyörgy érintésével Brassóba visz. Éltető József fejtegette, hogy ez a vasútállomás "majd minden erdélyi előtt ismerős, jeles hely": "Két magyar tájegység, két erdélyi magyar kultúrcentrum, Kolozsvár és Marosvásárhely között vonattal utazó számára - és ez Dsida idejében csaknem általános - kikerülhetetlen intermezzo, a maga európai-balkáni átmenetiségében. És penitencia is, hiszen a kisebbségi érzékenység pontosan felismeri a mindenkori hivatal packázó szándékosságát abban, hogy a két város, a két tájegység között soha sincs közvetlen járat, és Kocsárdon menetrendszerűen rossz a csatlakozás. Millió órákban mérhető az a gyötrelmes várakozási idő, amit az elmúlt háromnegyed évszázad során eltöltöttek itt az erdélyi utazók." (Gyergyóditróból Egerbe látogató barátaim többször tanú-sították, hogy az 1930-as évektől napjainkig alig javult a helyzet.)
    A helyszín kiválasztásában rejlő szimbolikus tartalmat árnyalja és erősíti az a tény is, amit Raffay Ernő Erdély 1918-as román megszállásáról szóló könyvében olvastam. Székelykocsárdhoz fűződött a hadjárat egyik fordulatot hozó eseménye: 1918. december 18-án adta át a magyar hadvezetés egy román ezredesnek a településhez tartozó, stratégiai fontosságú Maros-hidat, amely addig a két ország csapatait elválasztó demarkációs vonalra esett. Ezzel a magyar kormány lemondott korábban követett külpolitikája egyik talpkövéről. A Maros-híd elvesztése nyitotta meg az utat Kolozsvár felé, amelyet pár nap múlva, december 24-én, karácsony vigiliáján foglaltak el a román katonák, s ez vezetett el az erdélyi magyar államhatalom megsemmisüléséhez. A hadiszerencse alakulását természetesen élénk figyelemmel kísérte a korabeli erdélyi közvélemény.
    A Kocsárd-szimbólum megszületését ösztönözhette Berde Mária Szentségvivők című regénye, melyet Dsida az Erdélyi Szépmíves Céh kijelölt lektoraként még kéziratban olvasott. Megjelentetésétől az ő véleménye alapján zárkózott el másodszor is a kiadó. Az írónő e sérelem miatt lépett ki a Céhből, és alapította meg - néhány társával együtt - az Erdélyi Magyar Írói Rend nevű tömörülést. A mű végül az EMÍR kiadásában látott napvilá-got 1935-ben Nagyváradon.
    A regény 1919 és 1922 között játszódik Marosvásárhelyen, s egy irodalmi lapvállalkozás sorsát meséli el. (A folyóiratot Virrasztó névre kereszteli a mű, a valóságban Zord Idő címmel jelent meg 1919 szeptemberétől 1921 júliusáig. Főszerkesztője Osvát Kálmán volt, munkatársai közé tartozott Berde Mária is.) Az eseményteremtésben - a szereplők utazgatásainak szükségszerű állomásaként - előkelő funkciót kap Székelykocsárd is. A sivár, nyomasztó helyszín végigkíséri a történéseket, öt esetben s mindig a hősök életének valamilyen fordulópontján tűnik föl. "A kocsárdi állomás unalmát olyan fogalommá lehetne tenni az erdélyi életben, mint a sírvavigadást az összmagyarságéban"- állapítja meg az egyik főhős. Egy másik szereplő a kocsárdi réten írta meg versét a hóesésben keringő varjakról, s aki épp Erdélybe érkezése délutánján meglátta őt a mezőn, először azt hitte, hogy "öngyilkosságra készül abban az irgalmatlan elhagyatottságban", de "amikor a verssel találkozott, rájött, hogy ez Erdély: művészi ihletet szívni a kietlen, láthatártalan pusztaságból is". A regény végén - már a folyóirat bukása után - a székelykocsárdi pályaudvaron futnak össze az események szálai, ott várnak csatlakozásra a megkezdett úton és életük határmezsgyéjén a fontosabb szereplők. A vasútállomást így mutatja be Berde Mária: "Reménytelen mezők, céltalanba kerekedő messzeségek közepette ázottan, kedvetlenül állott a kocsárdi állomás. Rongyos hófoltok lepték az odaszögellő, buckás kukoricatarlókat, piszkos köddé sűrűsödött a levegő a szemhatár kerekén és eltakarta a messzi hegyek körvonalait. Ebben a sűrű, majdnem szemerkélő levegőben varjúfelhők rajzottak az ég alatt húzva, kerengélve, mint folyvást változó, szétterített, újból összébbfogott fekete fátyol. [...] Esteledett. Mint a hold, halványan, semmi fényt nem osztva gyúlt ki egyetlen ívlámpa és még bizonytalanabbá tette a lehulló homályt. A tolató mozdonyok keserves sikoltásait elnyomta a kifúlt dübörgés. [...] A másodosztályú váróteremben az unalomtól majdnem elalélt emberek nyúltak el a padokon. Reggeltől estig, estétől reggelig kellett várni némely csatlakozásra." Ilyen lesújtó körülmé-nyek között beszélget két szereplő arról, hogy "a világnézeti harcok Erdélyben travesztiákká válnak, és hogy a jószándékúak túl azokon egyszer valahogy mind találkozni fognak... nemcsak a kocsárdi állomáson..."
    A regény és a vers Székelykocsárdot megelevenítő motívumvilága feltűnő rokonságot mutat. Berde Máriában föl is támadt a gyanú, hogy a költő tőle ollózta "a nagyszerű jelképet", műve "utolsó akkordjait, a kocsárdi jeleneteket kivette s felhasználta saját írói céljaira". Nyilvánvalóan a rajta esett sérelem ragadtatta ilyen túlzásokra, a plágiumvád a műfaji különbségek miatt eleve nem vehető komolyan. Az viszont aligha vitatható, hogy - a maga és a mások által átélt tapasztalatokon túl - a Berde-regény is megtermékenyítette Dsida Jenő fantáziáját.

    A versben egyre erőteljesebben megszólaló feszültség, nyugtalanság a Székelykocsárdon sűrűn ismétlődő, rideg adatszerűséggel körülhatárolt szituációból adódik: hat órát kell várakozni egy vigasztalan váróteremben, az idegenség, az otthontalanság nyomasztó és reménytelen közegében. Az élet természetes ritmusát megzavaró, fölzaklató tényt ahhoz igazodó szigorúsággal és határozottsággal fejezi ki az expozíció nélküli, tömör intonáció, a tagadó formájával is nyomatékos hatást keltő tőmondat, amelynek jelentését az utána következő összetett mondat elemeire bontja és megerősíti. A folytatás dinamizmusát készíti elő a "hat óra" megismétlése, a "fullatag sötét" szinesztézia és a "nagycsütörtökön" szokatlan szórenddel történő kiemelése és hátravetése.
    A hatos szám más Dsida-versekben is előfordul, - nem időtartam, hanem időpont jelzéseként, de egymást feltételezve, azonos jelentéskörben és közös forrásra visszavezethetően. A Február, esti hat óra azt tanúsítja, hogy a címben körülhatárolt pillanat a költőt a halálra emlékezteti. A Vendéglő havas hegyek között a megtalált békesség és a múló idő varázsát ragadja meg, ezekkel a szavakkal juttatva végpontjához a misztikus hangulatot:

    A sötétség versében - mely a halálról rajzol hátborzongató allegóriát - a "rozsdalevű éjszaka / már hatkor a kertekre csordul."
    Mindig pontosan hat óra van tehát, ha az éjszakai vagy a síron túli átváltozásra, álomra gondol a költő. A szám ismételt használatára az újszövetségi Szentírás vet fényt. Márk időbeosztása szerint - amelyet lényegében Máté és Lukács evangéliuma is szentesít - Krisztus hat órán át - délután három órától este kilenc óráig - függött a keresztfán, amikor szelíden felsóhajtott: "Én Istenem, én Istenem! miért hagytál el engemet?" Ekkor jutott el a szenvedés végső határáig, agóniája közben átélte az Istentől való elhagyatottság mélységeit is, példázva, hogy az ember magánya a halálban a legvacogtatóbb. Előtte három órával, este hat órakor rendbontó esemény adta hírül a világnak a tragédia közeledtét: "sötétség lőn mind az egész földön, kilenc óráig". János evangéliumában Pilátus hat órakor ül bírói székébe, hogy ítélkezzen Krisztus fölött.
    A "fullatag sötétben" hat órán keresztül marad magára kételyeivel és félelmeivel a költő is a székelykocsárdi vasútállomáson. Ezt a konkrét és egyedi élményt absztrahálja és általánosítja a második szerkezeti egység, lépcsőfokot teremtve a mítosz közvetlen és intenzív átéléséhez, a váróterem és a Getszemáni kert azonosításához. Itt derül ki, hogy a vers nem az utazásról, hanem az életről, az emberi sorsról beszél, a képek szellemi tartalom, eszmei jelentés hordozói. Az átvezetésben funkcionál - a Jézus szájából elhangzó mondat: "a lélek ugyan kész, de a test erőtelen" reminiszcenciájaként is értelmezhető - ötödik sor, amelynek első fele az utazásra, a második a lelkiállapotra vonatkozik. A két rész összehangolását szolgálja a hasonlat is: az utazás - a régi költői közhely változataként - az élet jelképévé, a létértelmezés strukturális elemévé szélesedik.
    Ellentétek jelzik az elhatalmasodó belső feszültséget. Közöttük a "végzetes föld" és az ég ellentéte a legexpresszívebb: a költőnek az emberi végesség korlátai, az adott valóság ellentmondásai között kell messiási hivatásának parancsát, a csillagok szavát követnie, a mindenség üzenetét tolmácsolnia, a teljesség felé törnie. A "sors elől szökve, mégis szembe sorssal" a szenvedés kelyhétől szabadulni óhajtó, de mindhalálig engedelmes Krisztus szavait visszhangozza: nincs menekvés az eleve elrendelt sors, a rá váró küldetés elől. Sejtelmes, vészjósló hangulat itatja át a versbeszédet, ezt illusztrálják a jelzős szerkezetek is (titkos út, végzetes föld, finom ideg, lopódzó ellenség). Az utolsó tagmondat az üldözöttség látomását asszociálja a várakozás magányához: a romániai kisebbségi lét abszurditásait, kiszolgáltatottságát is megszenvedő költő úgy érzi, Júdások lopakodnak nyomában.
    A "végzetes föld" tartalmát és az egész versnek a kisebbségi sorsra vonatkozó jelentéstartományát segít megérteni, ha idézzük az elemzett szemelvény első változatát:

    Ezt a változatot végül elvetette a költő, a végleges szövegben a részt az egészhez, az egyedit az általánoshoz közelítette. A "végzetes föld" így nevezi meg egyszerre Erdélyt és a Getszemáni kertet, "azaz - Kabán Annamária és Mózes Huba szavaival - egyszerre idéz kétféle - ám ily módon közös vonásokkal egybevillanó - szenvedéstörténetet".
    A külső körülmények determináló hatását szemlélteti a vers folytatása is, amelyben a költő riadt töprengését erőteljes - az "ablakon túl"-ról jövő - beavatkozás szakítja meg: közvetlen közelébe ért, denevérszárnyként legyinti meg arcát az ellenséges, fenyegető külvilág tárgyiasult jelképe, a zakatoló mozdonyok "sűrű füstje", a félelem iszonyata. A lelki egyensúly megbomlá-sát a két szokatlan szórendű mondat is sugallja. A megmásíthatatlanság nyomasztó ritmusát dobogja az akusztikai hatás monotóniája: itt tűnik föl először az egész verset behálózó t, l és r mássalhangzók sokasága. Az előző részhez viszonyítva is megnő a jelzők expresszivitása és szuggesztivitása, sorrendjükben a fokozás elve érvényesül (sűrű, roppant; tompa, mély, állati). Különösen az "állati" jelző holdudvara gazdag: a létünk lényegéből, legmélyéből, vegetatív szisztémánkból fakadó félelmet minősíti, amely fölött a tudatnak nincs ellenőrző hatalma.
    Ezzel a jelzővel a szorongás elviselhetetlen fokára jutott a költő, kénytelen kitörni magányából és meditálásából, fájdalmát és félelmét megosztani másokkal. A "körülnéztem" szóval ismét visszatér a váróterembe, amely immár visszavonhatatlanul hasonlatossá válik a Getszemáni kerthez. "Jó, meghitt emberekkel" szeretne beszélgetni, elemi vágyára azonban a determinált sors valósága, a "nyirkos éj" és "hideg sötét" felel. Jézus legbizalmasabb tanítványait szólítja, Pétert és "Zebedeus két fiát", Jánost és Jakabot, akiket a Mester magával hívott és háromszor is alva talált a végzetes órákban. Negyedikként Máté nevét említi meg: az ő evangéliuma formálta meg a legrészletesebben és a legönállóbb jelentéssel a nagycsütörtöki haláltusa történetét. (A bibliai névadás gyakori a székelyek körében is.) Az ismétlés híven tükrözi a lélek viharait, a társkeresés lihegő nyugtalanságát. Minden név újból és újból fölcsillantja a reményt is, hogy egyesével csapjon le rá a könyörtelenül ismétlődő ige, az "aludt". A vibráló atmoszférát erősíti a "Jakab - aludt" mondatáthajlás, Ottlik Géza szavaival: ez "az ütemet megcserélő és az ütemre figyelni rá nem érő átgázolás" is. A tőmondatok zaklatott monotóniája feltartóztathatatlanul a teljes reménytelenségbe torkoll: a "mind aludtak" az egész világ közönyét sejteti, a végső lemondást szuggerálja.
    Nincs hát csatlakozás az emberi szívekhez, az elhagyatottságnak és kiszolgáltatottságnak erről az állomásáról nem indítanak vonatot. Ismét "külső ábrázolás" következik, valósághű tényközlés a sírásban feloldhatónál is elementárisabb, "mély állati félelem" testi szimptómájáról. A lírai szerepvállalás itt ér végcéljához: a Krisztussal való azonosulás a verítékezés motívumában a legbeszédesebb. A gyötrelem nagyságát a részletező leírás, valamint a "kövér" és "gyűrött" jelző is nyomatékosítja.
    A bibliai történetről lefoszlott minden csodás elem, Jézus élete a sorsértelmezés példázatává egyszerűsödött. Dsida mági-kus művészettel örökített meg, illesztett a hétköznapok világába és fokozott egyetemes érvényűvé egy múlhatatlan pillanatot. Illúziótlan és könnytelen szembenézés ez a vers az ember végzetével: életünk egyetlen, sírig tartó nagycsütörtök este, amelynek mítoszi fényt sugárzó méltósága és heroizmusa tragikumából sarjad.
    A versben kifejezett, az Üdvözítő példájával illusztrált sorsélmény azonban a történet folytatását, az áldozatvállalás magasztos indítékait és távlatait is magában rejti. Pomogáts Béla a magyar költészet egyik legkeresztényibb versének nevezte Dsida alkotását, amely "a személyes áldozat végső értelmét a krisztusi áldozat természetfeletti rendjében találja meg, ezáltal osztozik a megváltás drámai misztériumában". Szerinte "az erdélyi magyar irodalom játékos angyala ezzel a verssel lépte át a férfikor küszöbét s érkezett el maga is a hitvalló költők közé, hogy áldozatos küldetésének természet- és történelemfeletti távlatát mutassa meg. A 'nagycsütörtöki' megrendülés ettől fogva Dsida Jenő fiatalos költészetének állandó érzelmi forrása lett…" Az izolált én feneketlen kútjába tekintő "poeta angelicus" ekkor szabadult ki önnön mélységei-nek, titkainak börtönéből, jutott el a közösségi gondok, a kisebbségi sors egyre tudatosabb és intenzívebb átéléséig.

FELHASZNÁLT IRODALOM

R. Berde Mária: Szentségvivők. Erdélyi regény. Az Erdélyi Magyar Írói Rend kiadása. Nagyvárad, é. n. [1935.]

Dsida Jenő: Összegyűjtött versek és műfordítások. Szerkesztette, válogatta, az utószót és a jegyzeteket írta Szakolczay Lajos. A bevezető tanulmány Láng Gusztáv munkája. Bp., 1983.

Dsida Jenő: Égi mezőkön. Vallomások versben és prózában. Kabán Annamária és Mózes Huba szerkesztésében és utószavával. Bp., 2001.

Éltető József: Dsida Jenő: Nagycsütörtök, Szerenád Ilonkának. = 99 híres magyar vers és értelmezése. Bp., 1994. 518-33.

Jézus Krisztus evangéliuma. A négy evangéliumból egybe összefoglalta: Bárczy István. Bp., 1935.

Kabán Annamária - Mózes Huba: A szellem és a szerelem. A Dsida-hagyaték feldolgozásának kérdéseiből. = Feltáratlan értékek a magyar irodalomban. Az ELTE Magyar Irodalomtörténeti Intézete és az MTA Irodalomtudományi Intézete 1993. november 25-26-i tudományos konferenciájának előadásai. Szerkesztette: Szabó B. István. Társszerkesztő: Császtvay Tünde. ELTE Magyar Irodalomtörténeti Intézet - MTA Irodalomtudományi Intézet, Bp., 1994. 353-61.

Láng Gusztáv: Dsida Jenő: Nagycsütörtök. = Kiskatedra. Második, bővített kiadás. Kolozsvár, 1993. 153-4.

Láng Gusztáv: Dsida Jenő költészete. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest - Kolozsvár, 2000.

Lengyel Balázs: Angyalok citeráján. Dsida Jenő költői arcképe. = Hagyomány és kísérlet. Tanulmányok. Bp., 1972. 144-57.

Markó Béla: Költő a Koponyák hegyén (Dsida Jenő). = Erdélyi csillagok. Újabb arcok Erdély szellemi múltjából. Bp., 1990. 200-13.

Molnár Szabolcs: Berde Mária. Monográfia. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1986.

Ottlik Géza: Néhány arc. = Próza. Bp., 1980. 129-42.

Pomogáts Béla: Költő a Kálvárián. Dsida Jenő: Nagycsütörtök. = Kisebbség és humánum. Műértelmezések az erdélyi magyar irodalomból. Bp., 1989. 120-33.

J. R. Porter: Jézus Krisztus. A történelmi Jézus és a hit Krisztusa. Bp., 1999.

Raffay Ernő: Erdély 1918-1919-ben. Tanulmányok. Bp., 1987.

Rónay György: Dsida Jenő: Nagycsütörtök. = Miért szép? Századunk magyar lírája verselemzésekben. 3. kiadás. Bp., 1968. 324-8.

Láng Gusztáv
A megváltás emberarca

    A költői messianizmus, a világot és az emberiséget megváltani vágyó önfeláldozás, a lírai expresszionizmus e jellemző érzelmi témája az egyik vezérmotívum Dsida Jenő (körülbelül 1933-34-ig tartó) "lázongó korszakainak" költészetében. E messianisztikus tartalmú versek közös vonása, hogy rendszerint valamilyen mítosz, legenda parafrázisai: a költő hammelni patkányfogóként csalja magával (s vállalja képletesen magára) az emberiség bűneit és szenvedéseit, megtisztult világot hagyva a mögötte örömtüzet gyújtó emberekre (Hammelni legenda nyomán), sárkányölő lovagként vállal megváltó küldetést (Visszatért lovagok), vagy éppenséggel a megváltás keresztény ősképét, Krisztus kereszthalálát éli át jelképesen (Apokalipszis, Nocturno, Zarándokút). A legenda-parafrázis lesz az adekvát kifejezője a Dsida képviselte polgári humanizmus feloldhatatlan ellentmondásának, a társadalomváltoztató szándék és a társadalmi tett irányát nem találó tehetetlenségérzés egyszerre történő, egymással összebékíthetetlen átélésének. Annak az élménynek, hogy egy kétségbeejtő, a megismerést a lélek válságává fordító valóság csak a képzeletben véghezvitt, csodaszerű tettet engedi meg a költő számára. Dsida ekkori költészetének válsághangulatába (magány, halálfélelem, céltalanság és ismeretelméleti kétely szorongásszülő témasorába) illeszkednek be a költői küldetéstudat e vallomásai, a konkretizálódni képtelen cselekvésvágynak a mitikusban, a csodaszerűben kiélt pátoszával.
    E motívumkörön - s a jelzett szemléleti határokon - belül a költői világkép radikalizálódó mozzanataira is felfigyelhetünk. A Dsida költészetében oly nagy ihlető szerepet játszó vallásos hit és a társadalmi élmények szembesítése, a kettő összhangjának keresése az előbbinek a korrekciójára, a valóságidegen hitbeli konvenciókkal folytatott vitára készteti a költőt, mint Krisztus című versében is:

    A Krisztus egyik képe - "s gyötrő aggodalmaid horizontján már az eget / nyaldosták pusztuló Jeruzsálemed lángjai" - utal a messianisztikus versek másik tartalmi összetevőjére, a küldetéstudatot kikezdő tragikus kételyre. Dsida hitvilága ezen a ponton is "modernizálódik" a valóság nyomására; messianizmusa földi megváltást sürgető humanizmus, ám a megváltás reményét az emberellenes valóságviszonyok nagyon is illuzórikussá, a költői küldetést tragikussá teszik. Dsida valóságélménye egy, a szeretet és emberiesség eszményeit megtagadó világról tudósít, s a humánum melletti állásfoglalása mindig a megtagadott humánum tragikus magányának az átélésével párosul, legmegrendítőbben talán a Messze látok (ugyancsak Krisztus-helyzetet átélő) soraiban. A Leselkedő magány egyik megrendítő verssora - "Az isten is egyedül van az ormok fölött" - e jelkép felől nézve teljes értelmű; Dsida ekkori vallásos hitének istene már nem "gondviselő atya", akihez imával-kéréssel fordulni lehet, s főképp nem mindenható ura világának, hanem éppoly magányos, kereszten felejtett, az emberi gonoszsággal szemben tehetetlen lény, mint amilyennek önmagát a költő is érzi. E kételyteli, tragikus messianizmus szükségszerűen egészül ki tehát a tehetetlenség magányának élményével - s az élményrétegek e komplex együttesét hordozza a modernizált "Krisztus-helyzet" motívuma.
    Legteljesebben, a motívum emberi gazdagságát legmélyebben kiaknázva érzékelhető a Nagycsütörtök című versben. A három érzésréteg egyensúlyát először is a módosított témaválasztás biztosítja. A korábbi messianisztikus költeményektől eltérően, amelyek a legenda patetikus mozzanatait ragadják meg (konkrétan rendszerint a Golgota, a kereszt felé indulás magasztos, "istenülő" pillanatát vagy a megfeszített mártíromságét), a Nagycsütörtökben a költő az Olajfák hegyén a halálfélelemmel viaskodó Krisztus helyzetét, lelkiállapotát éli át. A parafrazált legenda legemberibb helyzetét tehát, amelyben a vállalt küldetés emberfölötti terhei embervállal hordozhatatlannak tűnnek, hordozásuk éppen ezért a küldetéstudat tisztán emberi szépségét, emberi áldozatát domboríthatja ki.
    A szerencsés témaválasztás biztosítja szerep és valóság, legenda és személyes élmény harmonikus egyeztetését. Az e motívumkörhöz tartozó többi Dsida-vers ugyanis jellegzetesen szereplíra; a legenda-parafrázis feltételezi bennük a vallomástevő "én" átlépését saját valóságából egy mitikus közegbe, amely mint jelkép hordoz, fejez ki egy meghatározott, a költő jelenéről közvetve tudósító közérzetet. A Nagycsütörtök témájául kiszemelt legenda-epizód azonban maradéktalanul "megtisztítható" a csodás, a mitikus vonatkozásoktól; a tusakodás a halálfélelemmel, a küldetéstől visszarettenő saját gyarlósággal a költő jelenében és valóságában is átélhető élmény, úgyhogy a kettő (a valóságos és a szerepként vállalt helyzet) analógiája annyira szoros, hogy egymásba oldódásuk-gazdagodásuk Dsida valamennyi ilyen verséhez képest teljesebb lehet.
    A vers szerkezetében ez elsősorban úgy jelentkezik, hogy a külvilághoz kapcsoló közvetlen szálak egybeszövődnek a messianisztikus lelkiállapottal; a leíró, érzékelést kifejező részek a látomás-idéző, hallucinatív élményekkel. A vers három tartalmi rétege ennek megfelelően: 1. külső benyomások, 2. a magányos, védtelen ember lelkiállapotának kifejezése, 3. az evangéliumi szerep eksztatikus átélése. Ennek megfelelően tagolódik a vers is három részre, amelyek mindegyikében a fent elősorolt élmények egyike dominál, "szöveg alatt" hozva ugyanakkor a domináns élmény összefüggéseit a másik kettővel.
    Stilárisan a tartalmi rétegek szerkezeti elkülönülése - és összetartozása - a nekik megfelelő szókincsréteg elhatárolásával, illetve egymásba játszatásával fejeződik ki. A vers első része valóságos helyzetrajzával, a külső benyomások tárgyilagos, mondhatni "költőietlen" leírásával indítja a költeményt; a legenda-parafrázist éppen ez az indító prózaiság illeszti be a személyes lét hétköznapjába.

    A szövegbe mindössze a figyelemfelcsigázó mondatrend visz feszültséget. (Az, hogy a mondatok sorrendje fordítottja a közlés szempontjából "logikus" sorrendnek, hiszen köznapi prózában valahogy így következnének: "Nagycsütörtökön hat órát üldögéltem a kocsárdi váróteremben, mert hat óra késést jeleztek, s nem volt vonatcsatlakozásom.") Csak a harmadik sor helyneve és a negyedik sor "váróterem" szava közli: milyen csatlakozásról és várakozásról van szó. Hangulatkeltő értéke ezenkívül egyedül a "fullatag" jelzőnek van, amely a "sötét" szóval való kapcsolatában szinesztéziás hatást kel, s a fuldoklás, a veszélyeztetettség hangulatát lopja az utazás köznapi eseményébe. Ez a szóhangulat készíti elő a második rész tartalmát, amely a szorongás, az üldözöttség élményét társítja a váróterem magányához:

    A helyzetkép itt vált át lélekrajzba és vallomásba. A belső feszültséget az ellentétek fejezik ki. A "testem" - "lelkem" ellentétpár elsősorban a kapcsolatot biztosítja az első egység valóságképe és a lelkiállapot között, amennyiben a "törött volt" állítmányt még az utazás fáradalmaira is vonatkoztathatjuk (bár utalásként is felfoghatjuk a közvetlen előzményre, az utolsó vacsorára, melyen a kenyér megtörése mintegy megjósolja az általa jelképezett test megtöretését), az ellentétként hozzá kapcsolódó "nehéz a lelkem" azonban már a lelkiállapotot tükrözi; föld¹ és ég ("csillagok") ellentéte a költősors nem mindennapi voltára, hivatás és feladat nagy belső dimenzióira figyelmeztet, a "végzetes" jelző pedig a költő emberi-valóságos ("földi") kötöttségeit telíti baljós hangulattal: a "csillagok szavát" a költőnek olyan körülmények között kell követnie, amelyek szüntelen kockázattá teszik a csillagok szavának követését. A "sors elől szökve, mégis szembe sorssal" ellentét ezt a végzethangulatot erősíti fel, a menekülés Dsida költészetében oly gyakori vágyát állítva szembe a felismeréssel, hogy a költő akarva sem menekülhet a rászabott küldetés elől; hogy nemcsak választás eredménye a költősors, hanem elrendelés is. (Hasonlóan Babits Jónásának kudarcos szökési kísérletéhez.) A "finom ideggel" indítású sorok a kiszolgáltatott magány élményével teljesítik ki a lelkiállapot rajzát, ki nem fejtett, rejtélyes tartalmukkal már azt az élményt pendítve meg, amelyet a vers be-fejező része bont majd ki.
    Ez előtt azonban - s talán ez a Nagycsütörtök legfinomabb szerkezeti csattanója - beiktatódik egy késleltető-hangulatfokozó rész:

    A mozdonyok hangjának és füstjének említésével ismét a külső valóság tör be a versbe, ám ez nem felocsúdást jelent; a félelem szenvedését a reális környezetben is érzi a költő. A hasonlatnak - "mint roppant denevérszárny" - megkülönböztetett funkciót biztosít, hogy közte és a rákövetkező "tompa borzalom" között az egymásutániság oksági összefüggést sugall, mintha a denevérszárny érintése keltené a félelmet. Ezzel a képzeletbeli (vagy ha-sonlatbeli) a valóságossal egyenrangú lesz, valóság és látomás elválasztha-tatlan egységbe ötvöződik. De fokozó funkciója is van e közbeékelt résznek, amennyiben a magány, a szorongás előző állapotrajza ugyancsak "mint"-tel bevezetett hasonlatként szerepelt a versben. Azzal, hogy a költő nem köz-vetlenül önmagáról állította, hogy "titkos útnak indult", hogy "sors elől szökve" kell mégis szembenéznie sorsával stb., hanem az "olyan vagyok, mint" fordulattal élt, a lélekrajz és önmaga között valamelyes távolságot teremtett; a lelkiállapot itt elsősorban még nem valóság, hanem lehetőség. A hasonlatnak tehát enyhítő funkciója volt. Az utóbbi idézett sorokban ez a lehetőség valósággá válik; a félelemkeltő külvilággal való közvetlen, testi kapcsolat fejezi ezt ki, valamint a "tompa borzalom"-ról, "mély állati féle-lem"-ről mint valóságos érzelemről szóló vallomás. Elengedhetetlen előké-szítése ez a befejező rész fordulatának:

    A környezetre másodszor is utaló "Körülnéztem" után következő mondatot a magánytól való menekülés vágya diktálja, ám menekülés nincs - ezt megint a belsőről a külsőre átváltó leírás jelzi. Elsősorban a vágyat és a valóságot minősítő jelzők ellentétével ("jó, meghitt" - "nyirkos, hideg"). Itt fordul a vers a címmel jelzett harmadik élménybe, a nagycsütörtök-éji szenvedés, vívódás átélésébe. A váratlan névsorolás fejezi ezt ki: a Krisztus mellett virrasztó, majd elalvó tanítványok nevei. A "mind aludtak" mondatzárással lesz teljessé a magány, a költőt elhagyó sokaságra, emberiségre sejtetve. A befejező két sor ismét külső leírással, a félelem testi jeleinek leírásával érezteti a "mély állati félelem" elúrhodását a vers alanyán. Ez a kép egyúttal a legenda-parafrázist is kikerekíti, hiszen az Olajfák hegyén halálverítékben fürdő Krisztus evangéliumi portréjának az önmagára alkalmazása is.²
    A befejezés egyben visszamenőleg "feldúsítja" a vers előző egységeinek tartalmát is: az ismert befejezésű mítosz igazolja a "végzetes" jelzőt (Krisztus szenvedése csakugyan a végzet előtti félelem); a "lopódzó ellen-ségek" is realitássá válnak (a halálfélelem verítéke után a poroszlók megje-lenése következik az evangéliumban); a magány és az emberek közönye valami nagy, személy fölötti értéket pusztít el, ezt jelzi az istenhelyzettel való azonosulás; a "mind aludtak" kitétel visszautal a rendhagyó mondat-renddel kiemelt "nem volt csatlakozás"-ra, amelynek konkrét jelentése mellett így jelképes tartalma is lesz; végül a befejezés finom stiláris fordu-lattal összekapcsolja a lelkiállapot leírásának első mondatát a záróképpel, újra figyelmeztetve a reális-személyes lélekrajz és a látomásba, legendába átemelkedő élmény szerves azonosságára: a test "törött" és a lélek "nehéz" jelzőjére csendül vissza a "gyűrött arc".
    Külön bravúrja a költőnek, hogy ezt a komplex hangulatot, a tárgyias leírástól a transzcendens látomásig ívelő fokozást szinte teljesen szóképek, stílusalakzatok nélkül tudja maradéktalan erővel kifejezni. A huszonegy sornyi versszöveget mindössze két hasonlat teszi "költőivé", mindkettő olyan szerkezeti szereppel, hogy - közvetlen "helyi" funkciójuk mellett - a befejező rész látomását is előkészítik. Rajtuk kívül csak az ellentétező szójelentések emelik a vers nyelvét a közbeszédnél emelkedettebb regiszterbe. Ezektől eltekintve azonban a vers teljesen a szerkezet ritmusával, a külső és belső leírások váltogatásával éri el, hogy a tárgyi elemek a lelkiállapot szimbólumaivá minősüljenek, s a belső rajz ez "átlényegített" külvilág egyenes következményének tűnjék.³
    A vers éppen e pátosztalansággal teremti meg a befejező rész "sokkhatását". A "szerettem volna néhány szót / váltani" vágyának megfogalmazása után a "Péter aludt" fordulatot még köznapi-reális tényre utaló kijelentésnek érzi a gyanútlan olvasó, csak a legendából vett nevek sora döbbenti rá, hogy - banálisan szólva - a váróterem-hangulat valami mássá, rendkívülivé és mitikussá is lényegült. A leírásnak ez az áttűnése a legendába megőrzi a vers - és az olvasó - érzelmi-hangulati kapcsolatát a való környezettel; nem a legendát (és nem is a várótermi környezetet) teszi meg a leírás tartalmává, hanem a kettő közötti rejtett analógiát, "korrespondenciát". Nem egy mítosz átélése ilyenformán a Nagycsütörtök, hanem egy mítosz segítségével történő valóságértelmezés; a legendát ez szállítja le a földre, teszi "emberarcúvá".

JEGYZETEK

¹. A költemény egyik kéziratos változatában "erdélyi földön" szerepel, ezt cserélte fel Dsida az általánosabb "végzetes földön" jelzős szerkezettel.

². A költemény három evangélium utalásaiból ötvöz egyetlen látomásos képsort. János evangéliuma sem a vérverítéket, sem a Jézussal virrasztani kiválasztott tanítványokat nem említi. Az előbbire Lukács evangéliuma az egyetlen forrás: "És haláltusában lévén buzgóságosabban imádkozék, és az ő verítéke olyan vala, mint a nagy vércseppek, melyek a földre hullanak." (Lukács, 22,44.) Lukácsnál azonban Jézus egyedül imádko-zik; Máté és Márk evangéliuma említi, hogy Péter, János és Jakab kísérte el, de imád-ság közben elaludtak - Dsida ezt a névsort egészíti ki a szemtanú-evangelista nevével.

³. A költemény versformája, a drámai jambus többször feltűnik Dsida Jenő érett költé-szetében; mindig olyankor, amikor a téma "komolysága" nem tűri a rímek játékos-díszítő hatásait. Érdemes egybevetni a végleges szöveggel a fennmaradt első változa-tot: "Nem volt csatlakozás. Hat óra késést / jelzett a vonat s a koromsötétben hat / teljes órát gubbasztottam a székelykocsárdi / váróteremben. Fáradt voltam és olyan / törött lettem a sok-sok szenvedéstől. / Odakünt mozdonyok dörögtek, jöttek- / mentek, fülem mellett nagy szárnyak / suhogtak s elfogott valami névtelen / irtózat, valami iszonyú félelem / a holnapi naptól. Körülnéztem, / hogy kivel tudnék néhány szót váltani, / de Péter aludt, János aludt, Jakab / és a többiek mind aludtak. / Homlokomról nehéz csep-pek indultak / s folytak, folytak végig az arcomon." Szembetűnő a ritmikai képzés hiá-nya; mintha a költő megírt volna egy prózaverset, s utólag látta volna meg benne a drámai jambus lehetőségét. Az átírás során kerül a szövegbe a "szakrális" időhatározó, a "nagycsütörtökön". Gazdagodik a szöveg ellentétező szerkezetekben, s az új változat iktatja a versbe a 6-10. sor végzet- és veszély-érzését. Valóság és hallucináció keveré-se is a végső változatban lesz teljes, pl. az első változatbeli "nagy szárnyak" a moz-donyfüst hasonlataként fogja össze a képzeletbelit és az érzékelhetőt.