Gyötrelmek széles országútja ez.
Ki-ki magában szenved.
Széttört kristálypoharak szilánkjai
lépten sebeznek.

Vándordal nem születik.
Csak a kiszikkadt torok tátog.
Hiába emelünk kalapot a feszületnek,
a feszületről sem száll le senki.

A láthatáron semmi sincs.
A kövekben nincs víz.
A fák alatt sincs árnyék.
Kőben, fűben, égben nincs irgalom.

1930. szeptember 17.

Bárd Oszkárnak

Hiába tömök zsebkendőt a számba.
Nem gyermeksírás az enyém.
Korbács. Vér. Töviskoszorú.
Sötét gyárkémények vigasztalan kürtölése.

Túlnőtt a fájdalom a hegyeken,
a megrémült csillagokon.
Iszonyatba-lapult kutyák
halálosan vonítanak.

Most cserben hagy az emberi szó,
a nyugtató ütem, a mérsékelt zengés.
Ó - nem alkotás ez.
Csak bámulás a sárga lámpafénybe.

Csak szűkölés, fuldoklás. Egyetlen ordítás.
Panasz az egész világnak.
Az egész világnak,
amelyből nem áll mellettem senki.

Galgó, 1930. szeptember 17.

Mi vállalunk magunkra mindent,
nektek mozdulnotok se kell.
Mi olvasunk és hiszünk,
mi írunk és hiszünk,
dolgozunk és hiszünk,
égünk és lobogunk és hiszünk,
mi akarunk és hiszünk,
mosolygunk és dalolunk és hiszünk,
bőjtölünk és fehérre sápadunk és hiszünk.
Nektek csak sírnotok kell és a
melleteket verni,
ha megindulnak a hegyek.

1930

Ma még repülnek. Dongva, zöngve szállnak,
rezeg a fény szitáló szárnyukon.
Fekete rajban ellepik a konyhát.
Apró, szőrös lábakkal kéjelegve
mászkálnak a halott patkány szemén.
Édes piszokba túrnak. Sűrű moslék
szivárványszínű fertőjén a bomlás
sötét nektárját szürcsölik s gomolygó
gőzben cikázva zsonganak, kövéren.
Holnap már szédelegnek és - ha csöndes
magányodban feszülten hallgatózol -
hallod, hogy koppannak puhán a padlón...
Jajongva sírnak két kietlen ablak
hideg kristályüvegje közt s didergőn
érzik az ősz tisztult leheletét:
a tiszta, józan őszt, mely hűvösével
meredt halálba fújja már a züllés,
az erjedés miazmás mámorát.
Sötét esőként földre permeteznek,
ablakdeszkákon haldokolnak, álmos
homályban, porbaszáradt potrohokkal.
S reménytelen, beteg nosztalgiával
álmodnak vissza búcsúzóra mindent,
mi szenny és bűz és rothadás a földön.

Galgó, 1930. szeptember 30.

Ó, ember, idegen vagy,
mint zöld hal vizek alatt,
ijedt virág üveg alatt.
Mikor meghitt szobámba lépsz,
sírni kezd a kályha,
jéglehelet futja be csontjaimat.
Ruhádon az ismeretlen űr
fekete zúzmarája,
és csillagok vére alvad
idegen homlokodon...

Galgó, 1930. október 5.

Látod, édesem, a csónakba ültünk,
mely mienk egyedül. Az íves ágak
sátra vízre hajol s a tiszta harmat
kéklő cseppjeivel szitál be minket.
Fecskék csapnak a víz szelíd színére,
napsütött füzesek smaragdja csillog
s távol szürke hegyek hajlása bókol.
Élet ez: tehenek, vén sárga falvak,
tornyok, emberek és havas karámok
halnak messze a halk, lilás lapályba.
Olykor zendül a barna ég. Robajló
vad viharparipák sörénye söpri
végig a zöld vizeket sötét morajjal
s füstös, barna hajunk csapzottra ázik.
Olykor lángra kapunk a nyári tűztől:
Nézünk mindeneket s virágos évek
balga szép dalait dalolva siklunk
...unk [*] kisimult azúrvidéken.
Közben gyermeket is szülsz a világra,
gyermeket, ki folyóba dobja lelkét
és elúszik a messzeségbe tőlünk.
Múltunk napjairól mesélni kezdek,
Tudjuk, már a sekély folyóra nagy, mély
víz következik, folyamra tenger...
Vontatott meseszó mellett mögöttünk
lassan elfeketül a táj s kialszik...

1930

[*] Kéziratban olvashatatlan

Hervadó hegedű, magábanéző
jácint, égrefutó, sovány sikoltás.
Isten, mennyi nehéz, fájó dolog közt
jársz, keresve a régi boldog embert...
Lásd, babrálgatok itt a bánatommal,
néha öntözöm és olykor mosolygok.
Úgyis elmúlik - ó, a néma fegyver
lassan föl-fölemelt s megint lehulló
torkát eltömi már a barna rozsda.
Tóba nézek, a mély varázstükörbe:
régi napjaim ülnek ott magukban
s édes hullaszagot lehelnek. Ócska
nyakkendőmön a kedves könnye reszket,
éjszakámban egyetlen, árva csillag,
ékkő, mely legurul s a tóba tűnik.
Rémet lát a fehér, magábanéző
jácint, holt hegedű homályba sóhajt...
Minden búteli dalt be kell fejezni:
nem vígasztal a szó, a régi gyermek
rőt rakéta merész, magasra pukkant
pompájára nem is nagyon figyel már.
Játékostora eltört. Furcsa angyal
száll fölötte borongva és suhogva,
s ő csak áll a viharszagú sötétben...

1930

Elővers
Tizenkét könyvek másolója

Barát vagyok, fiatal, vézna, ványadt:
Halk kondításként rozsdás, ócska gongon,
ez előversben mondom el a gondom
és segítségűl hívom Szűzanyámat...

Tizenkét könyvet másolok. Zsibongon
állnak elém a képek és ahányat
pillantok, annyi égi, szép leányhad
forog elém egy nagy, piros korongon.

Aztán halálfő villan ecsetemre
s november színe, mely a bús halálé,
aztán a hó hull, szűz pehely pehelyre...

Mutasd meg, Uram: szárnyam messze száll-é?
Ó, tizenkét könyv s lágyan rálehelve
tizenkét arany, kék iniciálé!

JANUÁR
A tél dícsérete

Havasi ember - kis mokány lován -
A hófuvástól húnyorog vakon.
Kocog az éjbenhajló útakon
s pipára gyújt vén taplón és kován.

Sötét erdő borzong hallgatagon,
fehér mező s holdas ingovány:
Távol hegyekből néha egy sovány
ordas cselleng a friss csapásokon.

A szalmás viskok görbe ablakából
kis mécsek fénye hull az útra körben,
a kastély-ablak köztük szinte lángol...

A vén pap ácsolt asztalára törten
olvas és fölrezzen a Bibliából,
ha orvvadászok puskahangja dörren.

FEBRUÁR
A farsang dícsérete

Egy sarkon, hol a lámpa fénye halvány,
egymásra torlik két fura menet,
megállnak és hosszú farkasszemet
néznek, zászlójukat kissé lehajtván.

Az egyik bűnt sirat és bűnt temet,
gyertyásan, zsolozsmával mind az ajkán,
a másik csapat maskarába varrt fán
ördögfejet visz, táncol és nevet.

Vezérük, kit már lángos kárhozat nyal,
bűnbánon látja angyalok karát
s szemét lehúnyja méla áhitattal;

míg a zarándokfő, egy véri barát,
szíve mélyén, mely zárva hét lakattal,
idézi antik istenek nyarát.

MÁRCIUS
Egy halott királylány dícsérete

Ereszszélen már jégcsapok csepegnek,
a hólé zöngve, csobbanón csurog,
A föld hátárol pattan a burok,
sok odon ablak tárul a szeleknek.

A nap egy rozzant ablakon benéz.
Sugarat önt be, langyosan zuhogva,
dohos, homályos és hideg zugokba.
Meleg nyalábja sárga, mint a méz.

Bent holt királylány fekszik. Arca: bájos,
halk emlék, régi, sápadt, méla vád...
Bomló szívének illata halálos.

Míg ajkaszélén fénysáv surran át,
a friss tavaszi szél körötte szálldos
s lengeti hosszú, szőke, dús haját.

ÁPRILIS
A húsvét dícsérete

Ezerkilencszázharminc éve: szent
zsidók földjére nagy próféta támadt.
Emlékének, mely bágyadt, égi bánat,
szenteljük ezt a sárga pergament.

Rágondolok, míg járom Golgotámat.
Mivelhogy nincs igazság idelent,
Pilátus alatt a keresztre ment,
de harmadnapra új életre támadt.

Alleluja! - nagy bástyákat ledöntőn
rivalg s csodára váró tűzben ég
falu és város, ház, tébolyda, börtön,

minden üszkös, az arcok feketék!...
Feltámad-é a bús erdélyi földön,
ki meghala és eltemetteték?

MÁJUS
A tiszta örvendezés dícsérete

Bús alkimista, mit nekem a kincsek!
Kihúnyt a tűz már és kihűlt a lombik,
Vídám, vídám szeretnék lenni holtig,
hogy fénnyel minden élőt szembe hintsek.

Itt künn zenél a friss májusi lomb, víg
nyikordulással nyílnak a kilincsek
s a fülledt kamrákból kibújva, nincs seb:
akár a fák, a lélek is kibomlik.

Eszembe jut sok kapzsi vágy, mi kár volt,
és jönnek nők is, karcsúk, vagy molettek,
és egy-egy emlék is, mely szép, habár holt.

Szívemet, melyből ádáz harcok ettek,
most elringatják hűs, körülhatárolt,
együgyű tocsák: langyos kis szonettek.

JÚNIUS
Az érés dícsérete

Helyét gyümölcsnek adja a szirom.
A déli égen elterül a hőség.
A termő kor jön: érés, felelősség
és nem lehetek virág egy siron.

Csók-szirmom nem lesz, hogy csokorba kössék
a lányuk. Vinnem kell, amíg birom
a terheket és ha nevem leirom:
komoly szó kell elé, nem cifra bőség.

Csak néha jön, hogy szívem elbecéz
egy-egy derengő, árva, gyermeteg
emléket (mely úgy csillog, mint a réz

egy ó-kapun). Gyors nyári fergeteg
jön messziről. Szemem távolba néz
s tavaszt sirat s egy régi gyermeket.

JÚLIUS
A magányosság dícsérete

A júliusi csillagok alatt
vággyal koszáltam, mint kobor diák.
De voltak nálam bátrabb daliák
s az idő lassan, tétlen elhaladt.

Az ablakokban csönd volt és virág,
s a fülledt este szívemre szaladt
s júliusi csillagok alatt,
míg bent mullattak boldog daliák.

Fiat fogantak pozsgás asszonyok;
zöld és dúsnedvű, mérges nagy növény
volt az élet: beteljesült, konok.

Éreztem már, hogy - messziről jövén -
elesem, ha tovább barangolok
s ledőltem egy zord, vén klastrom tövén.

AUGUSZTUS
Az élet dícsérete

Lám, most e délben, mint a renyhe, holt só
terül szét ringó tengerek vizében,
úgy oszlom én is szét e versben éppen
és gonddal mondom: tán ez az utolsó.

Nagy ideje, hogy csupa könnyű, olcsó
ígéim vannak, árnak ellenében
nem úszom már és néha-néha szépen
mondom magamban: várhatsz még koporsó!

Csak hallgatom a lomb meleg neszét
s az árnyas fákat bölcsen megmosolygom:
a tölgyet, hársat, bükköt, gesztenyét -

a forró nap vídáman vagy borongón
nagy, tiszta békét csurgat szerteszét...
Mégis csak jó e vénhedt, lomha bolygón!

SZEPTEMBER
Egy angyal dícsérete

E ködvilágban képe csöndben, árván
csüng kis szobámban, a szívembe fészkelt
sápadt falon és néha néma vészjelt
küldöz szemével, két kezét kitárván.

Csak gyönge nő. Ruhája oly szegény. Szelt
kenyere száraz. Életem határán
halkan legel: kis gyapjas, tiszta bárány.
Az ágya deszka: durva és fűrészelt.

Ám egy napon kitárul majd a porta,
elhagyja őt a földi, kerge kín,
áldja a percet, mely idesodorta.

S való világunk pompás berkein
áldja a percet, mely idesodorta.
Mellén: selyemhab. Vállán: hermelin.

OKTÓBER
Az erdélyi szüret dicsérete

A sors galád napok közé sodort.
Nincs semmi, semmi víg szüreti hang itt,
a szőlősgazda szomszédjára sandít
s a pinceszájra követ kőre hord.

Zárt ajtók mögött sír a lezuhant hit.
Unott, bús arccal szürcsölik a bort,
mely dohos pincék mélyében kiforrt
és gyűlöletet száz repedt harang szít.

Mikor majd égi ígék zengenek
s közös szüret nagy, boldog mámorával
együtt mulatnak három nemzetek

s egymást hintik a könnyek harmatával -
Úristen, akkor én már hol leszek
s kiből fakad majd harsogó, vidám dal?

NOVEMBER
A holtak dícsérete

Meghaltunk, testvér, valamennyien.
Csak ők élnek még, ők, a régi holtak.
A néma ablakok sora kiholt, vak:
Láttál temetőt? Ugy-e mind ilyen?

A holtak este csillagot csiholtak
fölénk, a kegyelet rajtunk pihen:
egy csillag ég minden fájó sziven
s világít minden zártredőnyű boltnak.

A koszorúk felülről egyre hullnak,
az őszi szélben száz virág forog
s kéményeken, tetőkön tornyosulnak.

Éjjel peregnek csöndes záporok:
bús, bölcs sírással érettünk búsulnak
a Bólyaiak s Bethlen Gáborok.

DECEMBER
A Gyermek dícsérete

Ti már nem hozhattok jóhírt nekem.
Ami jó van, magamtól megtaláltam
az erdőkben, hol sok-sok este háltam
- s keresztelő Jánosként hírdetem.

Most járok hóban és halálra váltan,
ám ez számomra boldog kínt terem;
a hófuvásban gyakran hirtelen
csak térdre hullok: Gyermeket találtam!

Goromba ágak az arcomba vernek,
de én megyek tovább, egy kis haranggal
viszem a drága hírt az embereknek:

Bennem van, íme, csengő és harangdal
és bennem van a legnagyobb, a Gyermek -
a fényes jászol s valamennyi angyal.

Finis
A barát nyugalomra tér

A képeket megírtam. Tagjaimban
az álomvágy zsibbadtan elterül.
A munkát elvégeztem emberül,
átadtam, íme, mindent már, amim van.

Az ablakon túl rőt hajnal derül,
a cellamécs kilobban méla kínban.
És én pihennék immár holtomiglan,
tisztes csuhámhoz ifjabb test kerül.

Magában rejti alkotás a bért.
Átszínezése széppé ennyi jónak
akár egy püspökséggel is felért.

Ha majd kiköt velem a karcsú csónak,
imádkozzatok bűnös lelkemért!
Békesség vélem, üdv az olvasónak!

1930

Azt mondják, kerülöm a nevedet,
nem beszélek rólad, nem dicsérlek,
mert a Gonosz csókolta meg a számat.

Pedig a gyantaszagú fenyvesekben
mindig levett kalappal járok,
sebes, mély vizeid bennem zúgnak.

Ma órákon át gyermekes örömmel
néztem, hogyan halásznak a vén
parasztok a zajló Maroson

s mikor a szabályos, négyszögű lékből
halat rántott ki valamelyik,
úgy-e hogy neked köszöntem meg?

És mégis kerülöm a nevedet,
melyet káromkodó kocsisok és
esküdöző kalmárok szájából hallok,

melyben önhitt szónokok dagasztják
naggyá magukat s pletykaszájú
vénasszonyok lubickolnak bóbiskolva,

mely úgy elkopott ércnyelvünkön és
szánkon, mint egy ócska köszörűkő
és már-már semmit sem jelent.

Inkább megkerüllek valahogy: azt
mondom, hogy valaki vagy,
magok csiráztatója, emberek álma,

kicsi őzikék együgyüsége,
szálerdők erős magosba-húzója,
apró madarak énekeltetője.

Vagy csak gondolok rád s elhatározom:
ma minden mosolyom téged jelent, -
vagy csak kívánlak és elhatározom:

ma minden kézfogásban a te kezedre
ismerek. Vagy csak érezlek
behúnyt szemmel, átlehelni a lelkemen,

mint a legtitkosabb, legédesebb
hangulatot, mely egyedül köt
a földhöz, drága nyomorúságaimhoz.

Mint a napot, mely bőrömre süt
s melyet némasággal síratok meg,
mikor lehull a hegyek mögé.

1930

Ropogó papírra
szép és egészséges dolgokat írni -
Ó, mert ez az én hivatásom!

Egész éjszaka hullott a hó.
Most kéken csillog és frissen muzsikál mindenütt.
A fákról hócsomó hull rám, jó csomó,
amint fütyörészve megyek előre fekete kabátommal,
feketén a fehérben, mint a mozdony,
vidáman, győzelmesen, mint akit semmi
meg nem állíthat rendeltetése útján.

Szeretnék hó lenni, mely ezüsten csillog
és frissen ropog mindenütt.
Szeretnék recsegő, fényes csizma lenni, mely beletipor a hóba.
Szeretnék meghullott fekete fa lenni,
mely megrázkódik huncutul s az iskoláslányok
nyakába, kebelébe havat dobál.
Szeretnék a téli reggel szürke szeme lenni,
mely tágranyílik, lát és mindennek örül.

Drága testvérem te, aki rosszul aludtál az éjjel
s most álmosan nyitod ki ablakodat!
Érzed-e a hó szagát, a friss telet,
a kis szelet, mely hajadba borzol,
a tüdődbe lehelő levegőt, mely éleszt?
Én vagyok az s az én költeményem.

Rád gondolok, barátom,
míg megyek vidáman és győzelmesen fűtött szobám felé,
rendeltetésem felé:
Ropogó, tiszta papírra
szép és egészséges dolgokat írni.

1931

Íme, szembe jössz velem, én barátom
és testvéri, mély köszönéssel illetsz.
Nem tudom: ki vagy. Neved ismeretlen.
          Régi napok közt

átcikázva, felkutatom sok éber
emlék zegzugát, de szemed sehonnan
sem tekint felém. Aranyas derűvel
          mégis elém állsz

most a dércsipkés, csoda jégkösöntyűs
fák alatt és mély köszönéssel illetsz.
Törzsed szálas és ruganyos, ruhádon
          átcsap az izmok

játszva rezgő, domboru duzzadása,
mellkasod nyugodtütemű, hatalmas
hullámzása friss levegőt zihál be
          tiszta tüdődre,

szíved lüktet, zengve dobol s piros vért
kerget át ezer szövevények útján
víg ütemre. Bronz-sima, büszkeboltu
          homlokodon szent

értelemnek fénye lobog. Miközben
rámtekint szemed, ragyogó bizonyság
gyúl ki benne isteni lényegedről.
          Oly gyönyörű vagy,

aminő nincs több a világon: Isten
és Anyag tökéletes égi násza!
ritka Gép! vidámerejű, szabad, jó
          csillagos Ember!

S bár nem is tudom nevedet, ma mégis,
mégis ujjongván köszönök, barátom
s elkiáltom: menyire megkívántam,
          bárha vezér, vagy

hős király volnék, seregek királya,
hogy pergő dobok zaja üdvözölne
általam, s dicső lobogó hajolna
          porba előtted...

1931

Erdei ösvényen ballagok. Bársonyos-kék
estébe visz-visz nagysörényű lovacska.

Fontoskodó célok, hová tűntek?
A ballagás a fontos, a menetelés,
a foganó vándordal,
az avaron dobogó léptek el-nem-akadása.

Zümmögő csillagok röpdösnek
ágról ágra,
megülik harmatos kalapomat.
Tudom: itthon vagyok a földön,
anyám, dédanyám termékeny csókja suhog a lombverésben.
Orromban szeretőm hajának illata csikland.

Hejhaj,
énekeljünk!

1931

Ma nem lázadtam fel
a lassú meder ellen,
ma békésen hömpölyögtem
és megcsókoltam öreg falvak lábát.

Ma felüdítettem egy lankadt virágot,
megfürdettem egy öreg koldust,
akinek Krisztus-arc volt az arca,
s tolvajok tutaját mosolyogva vittem.

Egészen különös béke ez,
szokatlan érzés, ahogyan kérdezem:
miért zúgsz erdő?
Miért sírtok csillagok?

1931

Majd nyolcat üt egy öreg óra,
és öregek leszünk mi is.
Szoknyád meglibben suhogóra,
s ősz fejemen barátpilis.

Mellénk az este ül le gyorsan,
faggat, mint régi jóbarát -
S mi iszunk együtt mosolygósan,
köhögősen meleg teát.

Szívünkben még a régi nyíl van,
de már jólesik, nem sebez,
s ha pápaszemünk összevillan:
a közel olyan messze lesz.

S a messze olyan közel szárnyal.
Megölellek hallgatagon...
És vén mesefák illatával
száll be a szél az ablakon.

1931

Esticsillag szerelmes volt a cseresznyefába.
Hejhaj.
A cseresznyefának halkrózsaszín virágai voltak,
hejhaj,
úgy csüngtek le virágai, kusza-finom levelei,
hejhaj,
mint ágbogas kína-írás selymen.
Hejhaj.
Illatos volt, fiatal volt,
rózsaszín volt, ártatlan volt,
esticsillag szerelmes volt,
hejhaj.

Egyszer szemben fölébredt a hold is.
Hejhaj.
Cseresznyefa eleven is, holt is.
Hejhaj.
Kéjsóvár, nagy mandarin-arc vigyorgott a fára,
hejhaj,
sárgaselyem sugár-paplan borult le a fára,
hejhaj,
Cseresznyefa jajgatott,
esticsillag sírhatott.
Hejhaj.

1931

Közeledsz a mély síkon. Közeledsz.
Vidáman jössz a kigyúlt smaragd-mezőn.
Pici vagy,
pici tündér, mint a meséskönyvek rajza.

Kibomlott selyemkóc-hajadon
csöppnyi gyémántkorona csillog,
s cipőd:
lila lehelet, ibolyaszirom.

Rálépsz az íves aranyhídra:
szédítő szakadék fölött merészen indulsz
a nagy
fekete torony felé,

ahonnan kristályzengéssel hívogat egy piros harang.

1931

Telt női hús a renyhe, dús kazal.
Egy rőt pipacs, mint bősz ripacs, szaval.

1932

Kékhasú madárka röppen
Zsenge ág harmata csöppen.
Fény lebeg át lilakék falakon.
Egy harangvirág kelyhében lakom.

1932

Elmentem otthonról
lidérc-szót hallgatni.
Elmentem otthonról
kalmárral alkudni.
Elmentem otthonról
idegen lyány után.
Elmentem otthonról
csütörtök délután.

Géplovon üldöztem
iramlós örömet.
Beértem s örömmel
éltem az örömet.
Kardokat csörtettem,
puskákat sütöttem,
lázadtam, tüzeltem,
vérben is fürödtem.

Csókoltam szájat és
csiklandtam tenyeret.
Kerestem virágot,
kerestem kenyeret.
Ittason csetlettem
imbolygó láng után -
Így telt el a hosszú
csütörtök délután.

Csütörtök éjjelre
csak hazanyitottam,
hogy melléd lopóddzam
szégyennel, titokban.
Koszorúd küszöbön...
- No mi az? No mi az?
Kezedet megfogom:
Hideg az, hideg az.

Fejed a párnáról
padlóig lebágyadt,
iszamos aludt vér
tócsázza az ágyat.
Gyilkos járt tenálad
elvoltom idején.
Mért nem is tértem meg
napszállat idején?

Verseim, verseim
elállnak meredten.
Elhagytam, s elhagyott,
akit én szerettem...
Négybevágott szívét
örökké foldozom.
Vérét a kezemen
örökké hordozom.

1932