Szép lenne:
ha a költőnek lenne egy homályos kertje,
melyet nem fog körül semmilyen kerítés,
szürke ködökben foszlanék négy határa...
és a közepén állna egy sokablakos kastély.

A nagy kertben sétálna a költő
széles, nagykarimájú kalapjában
és széltől lobogtatott, kerek, fekete köpenyében,
számolva a két keze ujján, hogy meddig élt.

Ősszel, mikor puha szőnyeget szőnek
a suttogó fák zizegve-hulló sárga levelei,
kampós botjával maga előtt kaparászna,
hogy előtte, utána zörögjön a süppedő avar.

Megállna az alkonyati hűvösben.
Rádőlne a tóparti szomorufűzfák hallgató törzsére:
kilesni a mélységes csend titkát
és ritmustalan sorokba dalolná másnap,
harmadnap egyedül, csendesen, egymagának...

A kastély ablakából pedig örökkön-örökké
két tágranyílt szem kisérné minden léptét,
s ha nagyon messzire talál elkalandozni,
mindig lenne, aki könnyezve félti:
hátha elmegy és nem tér többé vissza!...

Szatmár, 1925. július 11-én

- Tessitori Nóra asszonynak -

Halljátok ím, hogy mi nem történt mára!
Este még hűvös, friss harmattól verten
csillogott minden a csillagsugárban -
Éjjel gyilkosság történt lent a kertben.

Gyilkosság, s ami nagyobb, öngyilkosság.
Mikor éjszaka kisértetek járnak,
önakaratból, fegyver nélkül, szépen
jött halála az öreg szilvafának.

Ága nehéz volt: önmaga termette
gyümölcstől roskadt - mindmegannyi érett -
Leszakadt, letört, s belehalt szegény
és körülötte minden csupa vér lett.

Tompa dörgéssel hördült fel az ég, -
kormos, nagy felhők nagy-komoran úsztak
és elsírta egy csöndes éjji zápor
rekviemét a termő géniusznak.

...Reám gondoló én testvéreim,
történt-e ilyen már felétek, távol? -
Én csak sírtam és imádkoztam reggel,
s verset írtam az üreg szilvafáról.

Nagybánya, 1925. aug. 9-én

Egy átjárónak tört köve vagyok
sáros kis utcán, derengés fele
félénk vággyal és nagy csenddel tele.

Köröttem mások, más apró kövek,
sárba ékelve, mindmegannyi bátor. -
Eső után van, hallgat a sikátor.

És várunk, várunk feszült-csendesen,
sok-sok hajnali, ázott, néma kő,
hogy valaki majd talán erre jő,

fényes-fehéren, esős hajnalon,
tűzhomlokából sugarat eresztve:
Huszadik Század, az új Hit, az Eszme!

Mi csak átjáró tört köve vagyunk,
sáros kis utcán, hajnalfény fele
várakozással és csenddel tele.

Sóhajtó álma mindünknek csak egy:
Izzó szemével talán énfelém int,
s talán én leszek, kit lábával érint...

Nagybánya, 1925. szeptember 12-én

Üdvözlégy, tiszta hó,
végtelen fehérséggel felszikrázva,
sötét, fagyos és hosszú éjszakákon
derengő fénnyel bíztató -
Üdvözlégy, áldott tiszta hó!

Üdvözlégy, némaság,
melyben angyalos pihék szállingóznak
és feszül, lüktet százezer ujjongás
mint égfelé-tárt havas ág -
Üdvözlégy, puha némaság!

Üdvözlégy, sejtelem,
korcsolyázatlan jövendőnk vidéke, messze-érző álmunk
szánkázik néha csendesen -
Üdvözlégy, szűzi sejtelem!

Üdvözlégy, Eljövő,
ki sáros, szürke, sívár világunknak
mondod, takarva bolyhos hermelinnel:
- Aludj, torony! Aludj, tető!
Üdvözlégy, titkos Eljövő!

Szatmár, 1925. IX. 28.

Be jó lenne még azt mondani mindig:
Szívem fürösztik tavaszi kegyek,
a napsugár is éget,
virágosak a rétek,
és holnap kirándulásra megyek.

Be jó lenne egy szép kézlegyintéssel
elintézni az egész őszi dolgot:
- Eh, nem fél, aki bátor,
csak rövid nyári zápor,
és boldog marad mindig, aki boldog.

De hiába, már nincs levél a fákon,
halk tűz robogja be a tűzhelyet,
felhők - mint soha régen -
bóbiskolnak az égen,
s már nem lehet, már nem lehet...

Szatmár, 1925. október 19-én

R. Berde Máriának

Mi szégyenünk:
hogy kiürítjük lelkünk kamaráját:
Éhes vagy? Egyél! Szomjas vagy? Igyál!
- s mégis adózzuk a föld uzsoráját.

Mi szégyenünk:
hogy tavasz-esten a tilosba mentünk
s örök-gyermekes, átölelő hittel
rimes magzatot fogamzott a lelkünk.

Mi szégyenünk:
hogy ne szégyelljük azt sem, ami már van,
s foszlott-elárult megbélyegzettségünk
hisz a bünéből kifürdött világban.

Mi szégyenünk:
hogy szivünk néha a vérével ir,
hogy nem lépünk a káromlók hidjára
és papirunk nem fekete papir.

Hogy imádkozzuk:
- Velünk a könny! Hát ki van ellenünk?
s jajdulásunk is muzsikába zsondul
Ez a mi dalos, örök szégyenünk.

Szatmár, 1925. október 27.

Ibolya-csokrot álmodtam az éjjel.

Jeges az ablak, pihézik a hó,
álmos a reggel, míg lassan megyek.
Ismerőseim járnak szerteszéjjel,
de nem ismerek rájuk
és nem köszöntöm őket...

Hátam mögött verebek súgnak össze:
Ez ibolyáról álmodott az éjjel!...

Szatmár, 1925. november hó

Ködfallal vagyok bekerítve most.
Ime, nem tudnak semmit rólam,
se jót, vigat, se panaszost.

Itt megyek én.
Egyik ködtől a másikig,
egyik tócsától másikig.

Ez a fej,
ez a szív,
ez az enyém!

Körmöm magát a ködbe vájja
és együtt futunk ketten, így:
Bolygó lelkem, s atmoszférája.

Mindenki így jár,
ködbeburkoltan, árván, hangtalan;
nem látjuk,
nem értjük egymást:

mert, jaj, mindünknek más világa van! -

Szatmár, 1925. november hó

Istenem!
Ha ez a hullott, tömérdek levél
lehervadt, meghalt gyűlöletünk volna...

Istenem!
Ha ez a csöndes permeteg eső
szemünkbe-futó örömkönnyünk volna...

Istenem!
Ha ez a sűrű tejüveges köd
békélt tűzhelyek füstgomolya volna...

Istenem, Istenem!
Ha ez a vad szél a vágyott Szabadság
könnyebbült, tiszta lélegzete volna...

Szatmár, 1925. november 7.

Ezer millió vágyam összehordtam,
de egy közöttük legkülönösebb:
Szeretnék bársony-süveget viselni,
mint szent, keleti, titkos mágusok,
vagy csillagászok ódon középkorban.

Most sokszor fogom rajta magamat,
hogy simogatom szobám asztalát:
- Kicsi jószág vagy, kopott vagy, kerek,
színed ében és jó terajtad írni -
de vaj' mi van e sok látszat alatt?

Mi van a szinek, hangoknak mögötte
és van-e lelke barna zongorámnak?
Érzi-e, hogyha tiz ujjam tüzes
- s gondol-e rám, és mindegy-e neki:
fénylik, vagy a por vastagon befödte?

Mit siratnak a tarlott őszi fák
vajjon meg fogom-e valaha tudni?
Megcsendülnek-e egykor soraimban
mindent-megmagyarázó lényegek,
rejtett értelmek, rejtett muzsikák?

... Barátaim, hős, páncélos vitézek,
megbocsátjátok, ha mágus leszek? -!
aki szeliden, félve kutatom
a mélyebb-látás bársony-süvegét
s húnyt pillán át is nagyon messze nézek...

Szatmár, 1925. november 10.

Bús vándor ballagott az úton át,
s égszín szemével megkérdezte tőlem:
Nem tudod: merre van a rózsafa?

- Nem láttam, vándor, soha rózsafát.

Mézes szerelem forrás kútfeje
melyik irányban csörgedez, csobog?
Mert lázas szomjban eleped az ajkam.

- Nem tudom, vándor, nem élek vele.

Keresem, hol a kék csillag ragyog
s aranyporos a boldogságnak útja -
Nem igazítsz el, hogy haza mehessek?

- Nem tudom, vándor, idegen vagyok.

Szatmár, 1925. november 29-én

Sötét éjjel van. Ott künt hull a hó.
Végtelen, pihés, fehér havazás
takarja be a kertet, - a világot -
Az átfutó szél gyors lépései
a mély szőnyegen némaságba vesznek.
Sötét éjjel van. Ott künt hull a hó.

Mind vastagabb a hermelin palást,
s lassan eltűnik a sok pinceablak,
tizenegykor a ház faláig ér
éjfél után az emelet is mélyen
hóba temetve, minden betakarva...
Csodás, iszonyú hermelin palást!

A szívűnk nyugodt, sejtelmet sem érez,
késő éjjel van, - fehér ágyban alszunk -
odakünt hull a hó
és lassan-lassan minden olyan szép lesz!

Szatmár, 1925. november 29-én

A horizont ma ködökbe vesző,
s a nagy világ egyetlen
csöndes hómező.

Pelyhet kavarva dudorász a szél
és nagy titokról halkan
meséket mesél.

...Merő szemekkel nézek lefele,
mert énbennem talán
most minden fekete,

s reszkető térdem csöndben földet ér
és megcsókolom a havat
csak azért, - mert fehér.

(1925)

Izzik a tűzhely, ajtaja hajtva,
szökkenve sziszegnek a szikraszilánkok
álmokat űzve nézek a tűzbe: élnek a lángok
sírnak a lángok.

Élni ha fáj és sírni ha fáj
(van kivülök még, ó, ami fájna!)
vigaszt eregetve, szemünkbe meredve
itt van a kályha,
ízzik a kályha.

Fáj neki égni, s kínja be régi!
méla varázsban ég a parázsa,
de mégsem akarja, hogy betakarja
lassu hunyása,
hamvadása.

Döbben a lelkünk tűz kihunyásán,
jégölü sír, amit ágynak a tél vet -
- Hintve virággal, szent olajággal
ha nincs is az élet,
kincs ez az élet.

Szikraszilánkként szökni szeretnék,
láng-szeretettel életet áldok,
s jövőt kibetűzve nézek a tűzbe:
élnek a lángok,
sírnak a lángok. -

Szatmár 1925. december

Uram, Te láttad:
Homlokom tele kőzúzással, vérrel,
kis lelkek köve milliószor ért el,
de sohse dobtam mással vissza őket,
mint édes, puha, krisztusi kenyérrel.

Uram, Te láttad:
Foszlós-belű volt, fehér és igaz,
haragviszonzás s békét lehelt mégis,
meleg illata csupa ős-poézis,
s az őrjöngőnek fékező vigasz.

Uram, most kérdem:
a világon torz gyűlölet arat.
Állok ostoros kőzápor alatt,
de hogy töltsem be akkor majd igédet,
ha - énnekem már kenyér sem marad?...

Szatmár, 1926. február

Amint megsúgtam itt-ott,
most hangos szóval is kihirdetem
a titkot,
hogy én nem vagyok közétek való.

Olyan országból ragadott hozzátok
szárnyas hintaló,
hol nyoma sincs a halálnak, a sírnak,
ahol a lelkek
kacagva sírnak,
hol kis Szépség is világot borít -

Mindenre emlékszem, mindent tudok,
csak a célomat nem tudom itt.

...Tán szétszórni e pár égi magot,
mit nagy Uralkodóm
táskámban hagyott,
mikor eljöttem lovamra hajolva,
anélkül, hogy búcsúzhattam volna?

Itt nem kél ki a mag -
S most siratom a vesztem,
s azt, hogy tőletek meg már elbúcsúztam,
mielőtt megérkeztem.

Szatmár, 1926. május 17.

Jó volna ilyen édes-álmoson
ráfeküdni egy habszínű felhőre,
amíg az égen lopva átoson.

Leejtett kézzel, becsukott szemekkel
aludni rajta, lengve ringatózni
acélkék este, biborfényű reggel.

Felejtve lenne minden lomha kin,
álmot súgna illatosan ágyam:
vattás-pihés hab, lengő grenadin.

És az Isten sem nézne rám haraggal,
csak mosolyogva suttogná a szélben:
Szegény eltévedt, fáradt kicsi angyal.

(1926)

Kis szekrényemen sorakoznak,
és seregszemlét tartok én:
Lázmérő, jódos géztekercsek,
kininporok és digalén.

Nyitott ablakon június száll,
madár csiripel, csacsog egyre,
s a betáncoló napsugár
aranyport szór az üvegekre.

A régi tüzes kacagások -
a nyarak hite, jaj, mivé lett?
De most künn azért harsány e dal,
és kicsordul a győztes élet.

Júniusok szent hevülése
a kórházig is fel-felárad,
de mit akar itt, menjen innen,
mikor itt minden olyan fáradt.

1926

Számot vetettem bús magammal
(nincs mit csodálni rajta) -
Alkony volt, szelíd, csolnakázós,
és ringatott a Rajna.

Boszorkányhites rajongással
vágtam az evezőket
s hittem; a sok alkonyi árnyék
szívemig fel nem nőhet.

Mielőtt még a bíborcsúcsok
fürdenének az éjben,
daltól igézve, tört sajkával
alszom hidegen mélyen.

Rohan, akinek vitorláját
esztelen vágya hajtja -
Felborzongott az esti szél,
és röpített a Rajna.

Hunyt szemmel szépen félig alva
a vég felé evezve,
keresztvetéssel hallgatóztam,
a zátony nincs is messze.

Régi végzettel úgy halok meg,
két karomat kitártan
reszketve dalban és mámorban!
...és vártam, egyre vártam.

Csend volt. Az alkony estbe hullott,
mint éltem merész titka.
Loreley csak egy szép hazugság,
mert üres volt a szikla.

Szatmár, 1926. július

Hej, hogy lobogtak nem is olyan régen!
Hej, hogy lobogtak: milyen lobogással,
s messziről nézve
olyanok voltak,
mint sziporkázó csillagok.

Most is vizsgálom fényüket gyakorta,
s olyan szomorúk, olyan haloványak:
szegény haldoklók,
kiknek erejét
ezer kínlódás ezer felé hordta.

S elgondolkodom: kicsi lángok teste
talán beteg lett, talán halni készül; -
mért nem táncolnak,
mikor úgy kéne,
mikor fázós és végtelen az este?

Talán elmentek jeléül egy sírnak?
Tán hamut hintett valaki reájuk?
Tán lepaskolta
valami zápor?
Vagy akik rakták, talán belesírtak?

Szatmár. 1926

Robinson áll a tenger partján.
Háta mögött a zord sziget,
zúgó erdő, kúszó liánok -
és nézi, nézi a vizet.

Szemén rezeg a Magány könnye,
de arca sötét és konok:
hiszen csak tegnap rémítették
a fölfedezett lábnyomok.

Önnönlelkének papagája,
lenyűgözött bús szelleme
"Szegény Robinson"-t rikácsol rá,
s minden iszonyattal tele.

Rémekkel ijesztik az éjek,
a sziget lábujjhegyre áll,
feléje hajlik, fojtogatja:
Ezerszer jobb tán a halál!

És áll, csak áll a tenger partján,
háta mögött a zord sziget,
kúszó liánok, sötét erdő, -
és kémleli a nagy vizet.

A kék habok közt felmorajlik
valami zsongó halk remény,
s a Magány foglya térdre hull
a tenger sivár fövenyén.

A láthatatlan messzeségben,
melyet már annyi álma rótt,
megérez és körülcirógat
egy eljövendő kis hajót.

Szatmárhegy, 1926. július hó

Ezer virágzás, ezer álom,
ezer szín táncol palettámon.

Hódító egész világ ellen:
művész vagyok. - De nincs modellem.

Beszélnek rólam: "Egyszerű
kicsi piktor és kékszemű,

haja gesztenyeszínű, göndör.
Néha búsul és néha flörtöl.

A csókja jó és csókra kész,
de modellt állni? - az nehéz.

Nincs nála pénz, nincs nála víg tor.
Szegény, szegény a kicsi piktor."

És énbennem csak zeng az álom,
színek tobzódnak palettámon.

Fojtott sírástól reng a mellem:
nem dolgozhatom! Nincs modellem!

Karzatról nézem tüllön át
a kis szubrettek idomát,

mulatókban és utakon
a rejtett Szépet kutatom;

nyomortanyákon meglesem,
amint könny pereg csendesen;

néha órákig szóval tartom
a koldusnőt az utcasarkon.

Komoly arcomat gyakran látja
szelíd nővérek szűzi fátyla,

s hol a kis mécses lángot áldoz,
imádkozom a Madonnához.

...S műtermemben egy délutánon
zsongani kezd a sok-sok álom,

a könny, a csók, az ima-hang
összecsendül, mint kis harang,

százfelől lopott halk mosoly
modell-alakká összefoly:

csoda vibrál vásznam előtt -
...és mégis megfestem a Nőt.

Szatmár, 1926. augusztus

Mit meséljek, ha nem figyelnek?
Különben is fáradt vagyok.
Porfelhőt vernek a fejemre
tépő vad őszi viharok,
s az alkonyatok véres őszirózsák.
És nem várom a napi postát.
Olyan jó lenne hunyt pillákkal,
összefont karral súgni már:
"Oda a nyár! Oda a nyár!
Csitt, mese, halj meg,
csitulj el, ének!"
Sírni - egy rozsdás őszi gesztenyének
nekihajolva...

Csak lefekhetnék! Csak már este volna!

Szatmár, 1926. szeptember

Fáradt-szelíden megy a Szépség -
Felette éhes, sunyi vércsék
és csapja az út sárhabarcsa.

Életet lehel fűnek-fának,
de mint hajdan az Ember fiának:
nincs ahová fejét lehajtsa.

Hideg sírással jön az éjjel -
A vándor tekint szerteszéjjel
s veri zord alvók ajtaját.

Köpenyegét, a bús-kopottat
összehúzza és úgy kopogtat
a szívünkön: szabad-e hát?

1926

Nyomán a bágyadt alkonyati fénynek
feltámadnak a rég átélt regények.

Latin órán, régen, mint kisdiák,
pad alatt böngészett tragédiák.

És most szomorú, borús alkonyatkor
felpanaszlom, hogy másként hittem akkor.

Hogy fáj most ez a néma, terhes ég,
ez a harcos, unalmas szürkeség.

Lennék sötét hős, vagy gőgös, vidám:
Gróf Monte Christo, vagy Berend Iván.

Kit a Sors végül örömre is rávitt:
Szökött Gulliver, vagy Copperfield Dávid.

Csinos herceg, ki kéktoronyba tér,
s akit megölel forrón Hattyuvér.

Antonius, ki csak csókban erős,
vagy hitpáncélos szigetvári hős.

Romeo, akit vár az égi nász,
vagy az a szegény, bolond Árnyhalász.

Álmokban úszom, bízva boldogan:
a vágynak olyan édes íze van,

csámcsogom, mint jó puha kenyeret,
- s közben az eső halkan megered.

Míg gyors ütemben kalapomra koppan,
összesúgnak az akácok titokban:

Mindig, mindig szélmalmokkal vivott
s nagyon megunta szegény Don Kihot.

Szatmár, 1927

Egy viharterhes éjszakán
sötét felhők királlyá tettek,
leszálltak hozzám gomolyogva
és hódolattal körülvettek.

E viharteljes éjjel óta
egyre jönnek a ködcsomók,
jön a sok újabb szürke felhő,
halk tisztelgés, sok furcsa bók.

S velem maradnak mindörökké,
beléjük merül homlokom,
ha könyvbe nézek, gépen írok,
vagy csilingel a telefon.

Felhő-ország lett az országom.
Ködbe veszett a világ képe.
Senki sem láthatja az arcom,
s én se nézek a más szemébe.

Suttogó, tompult szürkeségben,
mely ködpárás verset fakaszt,
álmodok távoli országot,
kéjremegésű friss tavaszt,

egy részeg, erős szép királyfit,
ki napsütésben tántorog...
Felhők, felhők, fekete felhők,
miért lettem királyotok?

Kolozsvár, 1927. április 29.

A Hója erdő lombjai felett
tavaszi napfény-patak csergedez,
a tisztásokról dal szürönközik,
majálisozók víg ünnepe ez.
Tüzek gyúlnak, és távol füstjük édes.
A Hója erdő lombjai felett
ölelkező kacaj ül ünnepet,
s a tisztásokon dal szürönközik.

Olyan messze vagyok az emberektől!
Egy lángfehér virágú szép cseresznye
sziromhulltába tartom a fejem,
és néha-néha mintha beleveszne.
Egyedül állok, egyenesen, némán,
nem tüzel zene, nem kábít a bor:
én vagyok Dónáth, régi kőszobor
s a szirmok alá tartom a fejem.

Sötét fatörzsről kicsi hangya fut le,
a bolyba fut, vagy élelmet keres,
s szememből lassan könny patakja foly:
neki van miért, neki érdemes...

Szememből lassan könny patakja foly,
s tompán csuklik el kérdésem szava:
Hója erdőből mit vigyek haza,
és hol a haza, hol a hangyaboly?

Kolozsvár, 1927. május 1-én

Mint a bolond csillag, futok.
Föld alá, vagy mennybe jutok?
Mi lesz holnap, nem kérdem én:
megállok a föld peremén.

Ott állok meg, ahol a vég,
ahol a futásból elég,
hol jégbe fagy a fürge szán,
a regény végső oldalán.

Éljen a bor! Éljen a fény!
Búcsuzik egy korhely legény,
búcsuzik és kacag, kacag
tanitványai alszanak,

mint Krisztuséi Golgotán
(hisz ő is Krisztus volna tán,
sokan követték és szerették,
mégis keresztre feszítették.)

Életem, már mi közöm véled!?
Milyen is lesz a másik élet?
Akit kérdeznek, megfelel.
A Sorsunkat vállalni kell.

Előttem lángaranyba forr
a régi szín, a régi bor.
...Az élet konkoly és ocsu...
Hurrá, ez is legénybúcsú!!!

1927. július 29.

Ha nincsen már egetverő
kurjantás és izomerő,
csak ülni kell és nézni ki,
ahogy a szellő repiti
a járdán a hullt levelet
s az égen a fellegeket.

Csak ülni kell és nézni messze,
a Semmi tengerén evezve,
seszínü, álmos, néma habban,
derengő torkú alkonyatban
és azt gondolni, hogy - mese,
lidérc, babona, semmi se.

Szellemet, múltat nem idézni.
Ha ajtót nyitnak, meg se nézni,
csak ülni, mint a holtak álma,
fakult verseket recitálva
forró nyáron, hideg telen,
bámulva és idegtelen...

Kolozsvár, 1927. augusztus

Éles, áttetsző hűvös,
de nem borzongató.
Száraz levél koppan a kerítésen.
A roggyanó léptekkel ballagó vén postás
kövér táskája is csupa ilyennel van tele.
Az életre jön a halál,
az életre jön a halál -
hajtogatják a remegő kis kukac-szájak,
s valahonnan a kert végéről
mintha az ősz integetne hamiskásan:
Mindjárt jövök!

Az ég szinte felhőtlen
és zavartalanul, megdöbbentően kék.
Az egyetlen fellegfoszlányba egy gyermek kapaszkodik,
akit talán mindnyájan ismertek rajtam kívül -
s kitágult szemekkel akar bekandikálni
a felhő mögé,
a titokzatos, messzi kék csodákba.

1927. augusztus

Egy dal ma újra elszökött.
Lábainál ültem valakinek
gitárral a kezemben
s szívemben ezeregy éjszakával.

Egy dal ma újra elszökött.
A gitár panaszosan bongott,
a tölgyfák suhogtak a szélben
s én néma maradtam.

Most csönd van. mérhetetlen éj,
a királynő pihegve alszik.
És úgy félek, hogy visszatér a dal
és fölriasztja őt.

Kolozsvár, 1927. november 5.

Látod, már ezt is unom
nélküled.
Páholyt veszek neked
az életemben. Ülj bele mellém.
Kék szemem hasadékain
nézz ki te is az arénára:
Folyik a vérengzés,
búg a szelek torka.
Ezer levelet habzsol az ősz,
ezer virág hal meg,
ezer éneklő vértanú. Hallod őket?
S amott azúrkék trónusán
látod a Császárt?
Szája körül kemény mosoly,
ujját leszegi:
Nincs kegyelem!

1927

Én már a századik emeletről
hajolok a világ fölé.
A csillagokban már semmi különöset
nem találok, szentimentálisan elmerengeni
nem tudok rajtuk. Idefent olyan
természetesek, olyanok, amilyenek.
A lentről láthatatlan óriások
meredt mosollyal néznek ablakomra,
s a mázsás titkok, amiket egymásnak
hajigálnak, előttem suhognak el,
mint a bogarak.
Ilyen magasban többnyire napsütött
tisztásokra gondol az ember, mélyen folydogáló
kicsi patakokra.
Lányokra, akiket megcsókolt.
Kunyhókra, ahová visszavágyik.

1927

Kitárt karral üveges szemmel
messze látok a Golgotáról
A hold békésen úszik az égen:
semmi se történt
A fű lágyan szerelmesen suhog:
semmi se történt
Magdolna József és a többiek
meghitten társalognak valahol
egy laposfedelű ház tetején:
semmi se történt
És vértajtékos testemet
a keresztfán felejtik.

1927

Látod?
Az imbolygó, seszínű árnyak
mindennap összébb bogozzák a hurkot,
és hiába fuldokolunk.

Érzed?
A kibukkanó ibolyák illata
összefolyik az őszirózsák szagával,
s a március is: halottak napja.

Hallod?
A végtelen űr egyik ketrecéből
egy kivilágított élő koponya
világba sikoltja semmiségét.

1927

A csilláros, ódon erkély-teremben
áll a fekete páncél-ember,
az érc-lovag.

Már hatszáz éve áll mozdulatlanul,
csak egyszer-egyszer, éjfél idején
csikorog.

Ólomkeretes, színes ablakon
lyukas szemével bámulja az őszt
s a napsütést.

A várkisasszony most is aranyszőke,
de sima suhanccal csókolózik
a fák alatt.

A galambok a pártázaton
most is dörgölődve turbékolnak.
Hull a levél.

A páncél-ember nem szomorú,
nem mozdul, csak áll sisakosan,
mereven.

Már érti a titkot, látja a rugókat,
a rángó zsinórt a dolgok mögött.
Szinte kacag.

1927

Vékony harang erőlködik:
Meghalt a Sándor kocsis
lánya
Állj meg világ - aranyláncos urak
vegyék le a kalapjukat
olvadj le hó az Istenszéke ormán
Meghalt a Sándor kocsis
lánya
Fekete koporsót szegeztek
a sápadt arcocskára -
Ki segít az édesanyjának?
Ki örül a tavasznak?
Ki énekel a templomi sorban?
Feketén beszél a pap
versenyt kárognak a varjak
a fiatal uraság fütyül
kacag a tanítóné
Locsog a sár a csűr körül
És eszeveszett kongatással
égig dagad a falu tornya.

1927

Kicsi testvér, a kezemben tartom
a szívedet: Mért olyan hideg?
Ha az égre nézünk, odafent is
zöld füvet látunk, locsogó kis
patakokat s az erdők fordított képét.
Látod, ott megyünk mi is,
az árnyas úton, milyen kicsinyek
vagyunk a nagy-nagy messzeségben,
gyöngén ölelem jobb karommal
a derekadat: mindjárt eltűnünk.
Nem az a fontos, amit nagyképűen
egymásnak mondtunk és a világnak.
Kicsi kutyánk, akinek csontot adtál,
ott megy utánunk, szereti a kis fekete
törtlábú macskát, akit meggyógyítottál.
A vén kofaasszony, akivel pár jó szót
szóltál, fehér kendőt lenget utánunk:
ráncos, gyűrött, egyszerű lelkét.
Nézd, milyen piros sugarakkal,
piros örömmel vár minket a
messzeségek messzesége; kezemben
tartom a szívedet: melegedik, melegedik...

1927

A víz partján is átborult
az este. Egy ferde fatörzs
áthajolt a vizen s beleszaladt a
sötétbe. A túlsó partig sem láttam.

Bizony mondom, olyan idegen
voltam abban a percben itt,
mint soha még: félelmes dolgok
közepébe idegen földről szakadt.

S éreztem, tudtam, hogy tőlem
semmi sem függ: sem élet, sem szó,
sem halál, sem vers. Volt valami
erőm, de elveszett régen,

volt valaha kardom, de
eltörött, volt lámpám, de
kialudt, s ha lázadó lennék:
a Mindenség kacagna rajtam.

Akármit, akármit teszek is:
az este eljön. A szív lassúdik,
a víz lefelé folyik. S akit
ma szeretek, holnap elfelejtem...

1927

Hatalmasnak indult.
Életében osztozkodó fatársai
ámuló irigységgel méregették: Újra nagyobb vagy.
Koronád, amellyel Meseországot akarod betakarni
és átölelve megvédeni,
ma újra izmosabb lett,
fejlődik, ég felé bomlik, tavaszba-tartan [d?].

És büszkén állt a fa.
Lábánál színtobzódásban millió vadvirág feslett,
patak cserregett oda-oda dörgölődve
egy-egy benyúló gyökér-bogához.
Méhek, madarak zsondítón hangversenyeztek fülébe
és nagyon érezte, hogy szép és erős.

Egyszer azután jelentés jött.
Halkszavú, kékcsillagos, tücsökzenés esten
lobogóhajú tündér érkezett és megállt
a fa törzsének támaszkodva a patak partján.
Mély-kék szeme riadtan foszforeszkált.
Át akart menni,
de zúgott, tarajlott a vad hegyi ár,
s nem mert a kicsi tündér [...?]
Olyan könyörgőn tudott a fára nézni.

S az reccsenve kidőlt.
Végigterült boldog-ájultan a víz fölött,
hogy két kicsi láb folytathassa útját.

1927.

Lobogó lángszirmaink vannak
Két tűzrózsa vagyunk
Illatunk: a fűszerszámos kenetek
és drága füstök illata

Ha kilépünk az esti útra
megzendülnek a harangok
Fagyoskodó kezek porolják végig
vörösen sugárzó kelyheinket

Hivalkodás nélkül élünk
s alázatosan csodáljuk magunkat:
Íme a jóság
Íme az ember

1927

Kincses ládáimat
zuhanó pöröllyel szétzúzom
Váraim tornyát dörgő ágyúval
szétlövetem
A romokra ülök
gondolkodni az életemről:
Milyen furcsa volt!
Két nagy lila szem volt,
melyre ráeresztem
pilláimat.
Méh volt:
méze volt, fulánkja volt.
Rózsa volt:
illata volt, tövise volt.
Gyertya volt:
fénye volt, füstje volt,
Milyen furcsa volt!

1927-1928

Uram, ki vagy az örök Lényeg,
ne haragudj, ha újra felszáll
egy vallomásos szürke ének!

Uram, nekem már hullt a lombom,
hát felgyujtottam a Nagyerdőt:
Ég. Majd elalszik. El nem oltom.

Uram-Istenem, aki végett
álmosan is mennem muszáj:
Én unom már a fényességet!

Uram, fáradt napok után
nem tudnád megmondani nékem
hogy minek sír az Édesanyám?

Uram, álmok lengenek előttem.
Selyem-paplan alá bujok
patyolat-fehér lepedőben.

Uram, szabad álmodni szépet,
úgy-e szabad, úgy-e szabad,
ha már az erdő le is égett?

Már csak egy fáklya fénye hull...
Mért nem hagyod, hogy angyalod
földnek fordítsa szótlanul?

(?)