Biborban fürdik már az égnek alja.
Mámortól reszket már az alkonyat,
A nap korongja bágyadtan halad,
S egy szürke felhő lassan eltakarja.

A fü között egy tücsök círipel,
Álmosan zúg a fáknak lombozatja
Zokogásomat senki meg nem hallja
És panaszomra senki sem felel.
De most!... valami jóleső meleg

Simítja végig fájó szívemet
Szempilláimat csendesen lezárom...
Langy szellő hozza erdőn, réten át
Az estharangok himnuszos dalát
És imádságba halkul zokogásom.

1923. október 4.

Mért van, hogy a szivem
Csupa, csupa bánat? -
Siratom halálát
A gyönyörű nyárnak.

Siratom halálát
A hulló levélnek,
Lassú hervadását
A virágos rétnek.

Siratom halálát
Égő forró könnyel...
...Csicsergő madárdal
Tavaszi virággal
Csak mégegyszer jöjj el!

1923. november hó

Le a szomorú hangfogóval!
Nélküle mért ne zengenék?
Csapjon fel csengő, csattogó dal,
Halljak már egyszer víg zenét!

Legyek már egyszer víg pacsirta,
Mely bízva száll az égre fel
Mely könnyeit ha mind kisírta,
Vidáman, szívből énekel.

Legyek ujjongó, nyári szellő
Mely táncot jár a réten át
És minden kis virágra eljő
És rácsókolja hímporát.

S amíg a földre fagy terül s dér,
Amíg a szürke ég havaz,
Dalomat súgja ifjú tündér,
Virágfűzéres új tavasz!...

...De nem! Maradjak őszi dalnok,
A hervadásnak dalnoka!
Hulló levelek... síri halmok...
Ne szóljak másról én soha!

Az örömet ki eldalolja,
Lesz még a földön annyi más;
Kié az élet, zengjen róla, -
Ami enyém, csak elmúlás.

1923. december hó 3-án

Az ábrándok, mik itt élnek szívemben,
Immár tudom, hogy nem maradnak itt,
Minden, ami szép, gyorsan tovalebben, -
Az élet erre lassan megtanít.

Mert mi az élet? Percek rohanása;
Fagyos viharként száguld mindenik,
Mögöttük sír a kertek pusztulása,
S a rózsabokrot földig letörik.

Illatos szirmok, zöldelő levélkék!...
A vihar szárnyán mindez elrepül,
Aztán ragyoghat, nevethet a kék ég:
Ott áll a kert siváran, egyedül.

Én sem számítok semmi kegyelemre,
Én felettem is végigzúg a szél,
Lelkemnek alvó, rózsaszirmos kertje
Jobban megvédve nincs a többinél.

Én készen állok minden fájdalomra,
Nem hall ajkamról senki sem panaszt,
De most szívemnek még egy vágya volna.
S ha jó az Isten, meghallgatja azt:

Ne vágtassanak szegény rózsakerten
Az összes szelek, mind, egyszerre át,
Ne várjon rájok elfásulva lelkem,
Ne törjenek le minden rózsafát;

Tépjék szirmait egyenként le, lassan;
Mind külön fájjon, sajogjon nekem,
És mindegyiket nagyon megsirassam
És minden könnyem egy-egy dal legyen.

1923. december hó 9-én

Az én dalom a bérci hegynek
Vidáman csörtető patakja,
Madárka, mely a boldogságát
Minden fán, bokron eldalolja.

Az én dalom az őszi lombok
Borús, sejtelmes suttogása,
Hulló levelek zizegése,
Hollószárnyaknak csattogása.

Az én dalom földet megrázó
Dörgése a haragvó mennynek
Amelyre a zúgó visszhangok
Vad rettegéssel jaj-t felelnek.

Az én dalom egy halk imádság,
- Rebegik lázas, haló ajkak, -
Egy-egy utolsó kondulása
Szívemnek, e repedt harangnak.

1923. december 11.

Gyakorta érzek
Olyan különös
Kimondhatatlan
Valamit -
Mikor a kezem
A rózsafáról
Egy szirmot halkan
Leszakít,
Mikor átrezeg
Egy síró dallam
Finom húrjain
A zongorának;
Mikor szívemben
Harcokat vívnak
Hatalmas fénnyel
Hatalmas árnyak:
Mikor a szó
Mire se jó,
Mikor szemem egy
Ártatlan fényű
Szempárba mélyed;
Mikor álmodom
S messzire elhagy
A fájó élet;
Mikor ujjongva
Nevet a kék ég,
S a szellő mégis
Ezer zizegő
Halott levélkét
Takarít -
Gyakorta érzek
Olyan különös
Kimondhatatlan
Valamit.

S akkor előttem
Áll a nagy titok,
Amelynek soha
Nyomára jönni
Nem birok:

Miért nem szabad
Azt a sejtelmes
Suttogó halált,
Letépett szirmot
Szavakba szednem?
Miért nem lehet
Azt az örökös
Borongó, ködös
Szomorú álmot
Papírra vetnem?
Miért nem tudom
Azt a pillantást
Azt a sóhajtó,
Méla akkordot,
Mit a futó perc
Szárnyára kapván
Régen elhordott, -
Megrögzíteni,
S aztán őrizni
Örökre, csendben?
Az a sok síró
Ábrándos érzés
Miért nem ülhet
Miért nem gyülhet
Lelkem mélyére
S nem tömörülhet
Dalokká bennem?

Vagy ha már róluk
Dalt nem is zengek,
Miért nem tudom
Tudtokra adni
Csupán azoknak,
Kiket szeretek,
S akik szeretnek?
Nem mondom: szóval,
Csak egy mélységes
Szempillantással,
Egy fénylő könnyel,
Egy sóhajtással, -
S csupán ők tudnák,
Hogy mit jelent
Ez a rejtélyes
Titkos beszéd...

Így volna édes,
Így volna szent,
Így volna szép!

1924. február hó 13-án

Csak úgy hivnak: az öreg óra.
Rokkant vagyok már, vén legény,
Egyformán tétlen rosszra, jóra,
Ülök a szekrény tetején.
Jelzem meggörbült mutatóval
A jövő-menő perceket,
Sorsom nagy, álmos, untató dal:
Csak ketyegek, csak ketyegek.

Lefüggönyözve áll az ablak.
Pihen a nap már nyugaton,
Sugarai meg nem zavarnak...
Itt minden csupa nyugalom.
Mire is nap ily vén legénynek?
Jobb annak már az éji hold, -
Úgy érzem néha: nem is élek,
És álmodom csak, ami volt.

Olyankor vár még némi gond rám,
Mikor bejön a nagyanyó,
Leül elémbe alkony-órán,
- Haja fehérlő, mint a hó, -
Felnéz reám bágyadt szemével:
"Mesélj, no, szépen valamit!"
S én sorba veszem halk mesével
Az eltünt évek napjait.

Hej, más volt hajdan, ötven éve!
Hej, az volt ám a szép idő!
Termett a bor, a búzakéve,
Volt búcsú, névnap, esküvő!
Más voltál te is nagyanyóka:
Szemed ragyogott, mint a nap,
Ajkadon csengett, sírt a nóta,
Virág fonta be hajadat.

Egy napsugaras délutánon
Itt álltál te s a vőlegény...
Első szerelem - első álom...
Az első csókot láttam én.
Az évek lassan szálldogáltak,
Lassan benépesült a ház -
Sugara múltán ötven nyárnak
Az ifjú tábor hol tanyáz?

A gonosz idő hogyan őröl:
Aki víg volt, most szomorú.
Temetés lett az esküvőből,
Virágfüzérből koszorú;
Meghaltak mind, és eltemettük,
Ketten mar adtunk: te, meg én -
S el-elgondolkodunk felettük
A szürke alkony idején.

Az én sorsom is más volt hajdan,
Mig ifjú voltam és vidám:
Sok cifra betű fénylett rajtam,
Csupa öröm volt nézni rám.
Ma már a gépem csupa rozsda,
Súrlódnak benn a kerekek,
Aranyozásom rég lekopva
S az elmúlásról ketyegek.

Nem is marad meg semmi, senki,
Meghal a szív, a dal s a száj. -
Hogy nékem kell ezt elzengeni,
Öreg szívemnek jaj, be fáj!
Nagyanyó! Nekem nincs mit várnom,
Meghalok szépen teveled...
Elröppen egy perc... kettő... három...
Csak ketyegek, csak ketyegek...

1924. február hó 26-án

- Elek Nagyapónak, a jóságos faültetőnek -

Ti szálló lepkék, döngicsélő méhek,
Ha erre sétál, vegyétek körül!
Hiszen tudjátok: mennyire örül,
Ha lágy zsongással tavaszról meséltek...

...Szemében ifjú, tiszta öröm ül,
Haja fehér, de szíve még fehérebb,
Ha rút-gorombán bántja is az élet,
Ő mindig szeret, mindig könyörül.

Minden örömet tőle kaptam kölcsön;
Övé legyen majd izletes gyümölcsöm,
Virágomat az Ő fejére hintsem:

Hűsen legyezve, árnyékkal kínálva,
Sátorom legyen leghívebb tanyája! -
Jóságos ember, - áldja meg az Isten!

1924. március hó 16-án

Uram! borzasztó! megöl ez a köd,
Ez a homályos, titkos sejtelem!
Mint mázsasúly, mint vérszopó vampírhad,
Úgy nyom lefelé, úgy ül lelkemen, -
Sehol menekvés! Sehol pihenő!
Homály előttem és hátam megett!...
Oh, ez a tespedt, gyilkos félhomály
Múljék el tőlem, Uram, ha lehet!

Szökkenjen lángba éther, levegő!
Tüzes lángkévét löveljen a föld!
Szemet-vakító tűztenger legyen,
Mi földet, eget és mindent betölt! -
S aki versenyt zúg, sír a felsikoltó,
Jajongó lánggal, énmagam legyek!...
- Csak ez a sápadt, kínzó félhomály,
Múljék el tőlem, Uram, ha lehet!

Vagy nem bánom, ha sötétség borúl rám,
A nem-tudásnak örök éjjele,
Melyben kialszik érzés, gondolat,
S az öntudatnak halvány mécsbele;
A mindenségből egy nagy semmiség lesz:
Nem lesz kérdés és nem lesz felelet...
Semmit se bánok, csak e félhomály
Múljék el tőlem, Uram, ha lehet!

1924. április 7.

Tarka virágnak
Illata kábít, -
Édes a méz mit
Kelyhe kinál;
Lebben a lepke,
Röppen a méh -
Sok kicsi vándor
Kedvese ajkán
Csókra talál.

Nincs ma halál,
Él ma a földön
Mit csak az Isten
Élni teremtett; -
Harsog a himnusz,
Hangos a táj! -
Semmi se fáj,
Minden örömre,
Tűzlobogásra
Szítja a lelket...

Újra születtünk
Zöld lobogóval
Lepkefogóval
Táncra megint!
Csókot a földnek,
Csókot a fának,
Csókot a rügynek,
Mert a hatalmas
Égi Jövendő
Hírnöke mind!

Hallga, mi szépen
Csendül a nóta,
Csörtet a csermely,
Csattan a csók!
Messze az erdő
Lombjai közt a
Nyár keze int! -
Hirdeti minden,
Hirdetem én is,
Itt a tavasz!

1924. április hó 25-én

- öregember halálára -

Csitt, baba, csitt!
Hajtsd le fejecskédet,
Hunyd be szemecskédet!
Csitt, baba, csitt!

Csitt, baba, csitt!
Álmodj mennyországról,
Fehér angyalkákról!
Csitt, baba, csitt!

Csitt, baba, csitt!
Régi ez a nóta:
Megnőttél azóta, -
Csitt, baba, csitt!

Csitt, baba, csitt!
Arcodra van szántva
Sok csunya barázda...
Csitt, baba, csitt!

Csitt, baba, csitt!
Fáradsz már te régen;
Pihenj meg ma szépen!
Csitt, baba, csitt!

Csitt, baba, csitt!
Nyujtózzál ki lágyan
A fekete ágyban!
Csitt, baba, csitt!

Csitt, baba, csitt!
A gyászkocsit hozzák,
Énekelnek hozzád...
Csitt, baba, csitt!

Csitt, baba, csitt!
Ne figyeld a hangot
Sok zugó harangot!
Csitt, baba, csitt!

Csitt, baba, csitt!
Alszol? Nincs-e lárma?...
Puha-e a párna?...
Csitt, baba, csitt!

Csitt, baba, csitt!
Álmodj mennyországról,
Fehér angyalkákról
Csitt, baba, csitt!

1924. április 30.

Oh, hát ha kérem, miért is ne adnád?
Add nékem, Uram, a színek hatalmát! -

...Mely mostanáig lángfehérben égett,
Szürkére festem a nagy mindenséget!

Oh, hát ha kérem, miért is ne adnád?
Add nékem, Uram a hangok hatalmát! -

...Madarak dala gyászzenére válik,
És bennem zokog az ősz mindhalálig!

Adj - csak egy percre -, mindenhatóságot
Mely ront és teremt százezer világot! -

Üzenetül a szomorú sziveknek
Csupa elhervadt koszorút teremtek!...

Tele a szívem - mégis egyre hallgat...
Hogy kiönthessem, adj, Uram, hatalmat!

Mi most az erőm? Egypár felszakadt dal?...
Hát mit kezdjek én, Uram, a szavakkal?...

1924. május hó 14.

Be szép is lenne,
Ha felrobbanna egyszer ez a föld;
A felgyülemlett aknás szenvedély
Mint dinamit lökné a fényes űrbe,
És izzón szelné át a mindenséget!

Be szép is lenne:
Sóhaj, halálvágy, könnyezés, panasz,
Öröm, nevetés, forró élni-vágyás,
Mind lángtengerbe szöknék perc alatt
S napul szolgálna egy sötét világnak.

Be szép is lenne:
Csak én maradnék élő egyedül.
Mint phönix-madár büszke diadallal
Repülnék ki a süstörgő tüzekből,
S a nyugalomnak kövült szobraként
Tekintenék a nyüzsgő végtelenbe!...

Be szép is lenne!...

1924. május hó 16-án

Elszenderült a Semmi
És azt álmodta, hogy Valami lett,
S az a Valami - én vagyok!

És azt álmodta, hogy a messzeségben
Előttem egy szent Cél ragyog,
Egy ismeretlen Cél,
Amely felé megyek, megyek...

És jönnek szembe utasok
És kérdeznek: honnan jössz?
És felelek rá: nem tudom!
És kérdeznek: hová mégy?
És felelek rá: nem tudom!

Lopódzva jő az Alkony, -
Lilába olvadnak a zöld mezők
És szürkébe a kék hegyek,
És én fáradtan, csüggedt fővel
Megyek, megyek!... -
- - - - - - - - - - - - - - - - -
Milyen furcsákat álmodik a Semmi!

1924. június 1-én

Forog a malom,
Robog a malom,
Kereke jár;
Napos időből
Napokat őről
Mulik a nyár.

Hónapok múlnak,
Levelek hullnak,
Jön a halál -
Pihen a malom,
(Szivem a malom -)
Kereke áll.

1924. július hó 8-án

A bírkózó kifáradt,
S lihegve elterült,
S szemébe települt
Egy szégyenkező bánat.

S csak nézett, egyre nézett
A távolba merőn...
S érezte csüggedőn,
Hogy ez reá a végzet.

Mindenki kacagott
S én megsirattam mégis,
Mert eszembe jutott:

Lesujtva, tört-kuszáltan,
Az élet cirkuszában
Így fekszem én is, én is!...

1924. július hó 19-én

Mottó: Csilingiling, dalolni kell!
                                       Sík Sándor

A bíboros nap felkel,
kiváncsin széttekint;
óráját tudja biztos
és lepihen megint.

A hold suhogva sétál
A fellegek között,
sarlója megsoványul,
míg árnyba öltözött.

A bokor kivirágzik,
gyarapszik egyre fel;
a madár fészket épít,
repül és énekel.

Csillagsugárba olvad
a halvány, esti pír,
az eső lefelé hull -
a költő verset ír.

1924. augusztus 13.

Te, ki szomorú lényegemmel
kezdettől kezdve vagy rokon,
csókold, csókold, csókold meg tűzzel
az én csóktalan homlokom.

Látod, itt állok mindhiába,
kezem sóváran integet -
Mindenkitől csak csókot kérek
és szórom, szórom, kincsemet.

De szeretet-csók nincs szivökben
és tovább mennek hidegen,
s mire kincsem már mind a multé,
minden ember-arc idegen.

Csak Te osztod a csókot mindig,
csak Tőled van, ki lángra kap -
Te a természet ős szerelme,
ujjongó-lelkű, drága Nap.

Bíbor tüzed itt megfehérül,
mint szűzi, havas ormokon;
csak csókold, csókold, csókold tüzzel
az én csóktalan homlokom.

1924. augusztus hó 20-án

Marcona, dühös, fekete,
- hej, rég kísér már, átka rég nyom! -
holdfényes falon éles árnyék,
árnyék, árnyék, az én árnyékom!

Valami kemény, gúnyos harcos,
valami ősöm, zord vitéz,
ki sírhelyéről minden éjjel
eljön hozzám és szembe néz.

Félek, félek, hogy eltapos!
búsulok, mint a rögi-béka...
Rámeredek üveges szemmel,
s vagyok árnyékom bús árnyéka.

Legalább tudja: szomorú,
legalább tudja: fekete,
legalább tudja: jó kezében
mindig készen áll fegyvere.

De én nem tudok semmit, semmit
én nem tudom, hogy mi vagyok -
ünnepelek-e zeneszóval,
vagy gyászolok, vagy siratok?

... Nézem, nézem a holdas árnyat
remegő, lázas nyűg alatt
s előtte félős babonával
hajtom meg mélyen magamat.

1924. augusztus hó 20-án

Öreg költők, ti őszök fiai,
holt idők sírján hervadt koszorúk,
színesek, szépek, szelíd-szomorúk!
Olyan a ti halkuló dalotok,
mint a lebágyadt, őszi napsugár -
Öreg költők, ti őszök fiai.

Mert nem a nap lesz ősszel hidegebb,
hanem a vén föld el-elbotorkázik -
Mert nem a ti szent dalaitok hűlnek,
hanem a lelkek futnak, menekülnek
messze-jövőbe szárnyas paripán, -
Nem dalotok lesz ősszel hidegebb.

Mi repülünk el szárnyas paripánkon:
ében-sörényen szalagos a vágy,
és lázadt vérünk pihenőt se hágy -
Míg láng dalokkal búcsút intünk,
Ősz fejetekre rózsát hintünk,
s rohanunk, szállunk tüzes paripánkon.

1924. augusztus hó 24-én

Köröttem csend - és temető.
Csak néha suttog valami,
csak néha lehet hallani:
ez ő, ez ő, ez ő! -
Azután minden újra csendes,
és álmodik a temető.

Én hajtott fővel ballagok,
s a néma árnyak szembe jönnek,
s a sírkeresztek rámköszönnek,
és mind az igazi Nagyok -
Én, a halottak ismerőse,
révedő szemmel ballagok.

Utánam huhog a Jövő,
a Múlt, Jelen, a sok kereszt,
s az árnyak kara zúgni kezd:
ez ő, ez ő, ez ő! -
Azután minden újra csendes,
és álmodik a temető.

1924. augusztus 31.

Van, aki elmegy,
van, aki itt marad.

A haladó nevet,
a haladó feled,
ha nincs is kézbe kéz.

Az ittmaradó ír,
és néha-néha sír,
és néha messze néz...

A mese vége mégis
örök-szomorú, szent-egy:

van, aki itt marad,
van, aki elmegy - -

1924. szeptember 3-án

Szerettem volna adni,
de nem volt: mit. -
Szerettem volna kapni,
de nem volt: kitől.

Szerettem volna enni,
de üres volt a tányér. -
Szerettem volna menni
de nem volt: hová.

Szerettem volna halni,
de a Halál kitért. -
Szerettem volna élni,
de nem volt: miért.

1924. szeptember 10-én

Ősz, te sokat tudsz:
mert sétálsz furcsán és hallgatagon,
s hervasztó, irgalmatlan
szomorú szemeiddel
befigyelsz minden ablakon.

Ősz, te sokat tudsz,
s tudásod soha el-nem-vehető,
mert a halottak nagy-erősek
és tanítód a temető.

Ősz, te sokat tudsz
és ajtómat ha titkon benyitod,
mellém lopózva böngészed ki,
miket szitálón, csöndesen
a papírra írok.

Ősz, te sokat tudsz,
de most nyílik a szám
s oly valamit súgok,
mit te se tudsz talán:

Most, hogy üvöltő, lázadt szél rohan
köd-váraktól köd-várakig,
van egy búsongó kis fiú,
van egy sóvárgó kis fiú, -
- ki ibolyákat álmodik.

Szatmár, 1924. szeptember 15-én

Hallgatag éj van, s utazom,
köröttem asszony, férfi, leány. -
Élet-vonatom ritmusa gördül,
kemény kereken zokogón zördül,
és lázas-szemű, idegen arcom
halovány,
halovány,
halovány.

Hallgatag éj van, s utazom,
s szürke hegyekből koszorú
nyúlik a felhős, árnyas egekbe
komoran, búsan ránk-fenyegetve,
s odakünt minden elmaradó fa
szomorú,
szomorú,
szomorú.

Hallgatag éj van s utazom -
Ki tudja: meddig megyek én?
Hinti az ég a hímes ezüstöt,
vonatunk hányja, ontja a füstöt,
és megy a gőzös, rohan a gőzös
feketén,
feketén,
feketén.

1924. szeptember 23-án

Szülővárosom ködös, kicsi képe,
mit száz vonással örökít a kréta,
kacagtatott és megríkatott néha
és odasimult szívem közepébe.

Fölötte táncol könnyesarcú, halk búm,
ismeretségek cigánymuzsikája...
Most, hogy magosból tekintek le rája,
olyan, mint egy szent, színesképű album.

... Óh, nem most festem, rajzolom a képet,
ennek a drága, tündérkertben tépett
virágcsokornak üde ragyogását.

Most csak hímezem, mint egy finom asszony,
bekeretezem, s a falra akasztom,
hogy szeretettel mások is meglássák.

1924. december 30.

Néma várás ül ma a nagy világon.
Csókos szellő rengeti vágyam árját,
És kínzott szívek panaszos beszéde
Tör ki belőlem.

Vérszopó, vad zsarnok a tél. Nem enged
Szóhoz jutni. Ámde uralma tűnik
S a tavasz kegyes keze nyújt nekem most
Írt sebeimre.

Merre jártatok, kicsi, zöld gyümölcsök,
Illatos bimbók, fakadó rügyek, mind?
Mért nem jöttetek hamarább? Mi vártunk
Egyre tirátok.

1924

Be ránk sújt az élet,
szegény emberekre!
Bottal, karddal ütnek,
fejszével is ütnek
s átkozódnak egyre.

Elfogyott kenyerünk,
elfogyott a pénzünk.
Fáj az ütés rajtunk,
halovány az ajkunk,
s nagy szomorún nézünk.

Irgalmatlan, csendes,
vad szomorúsággal,
csalatkozott hittel,
letört reményekkel,
letört olajággal.

Úgyis olyan felhős
most a régi kék ég,
úgyis elmegyünk már,
úgyis meghalunk már,
hagyjatok hát békét!

1925. január hó

Enyhe, tavaszi friss esők után
újult-zöld a fák rügyes koronája,
s hol az esővíz gödreit kivájja,
papírhajót ereszt a kisgyerek.

A vizes járdák tükrösen ragyognak,
üdén simul a tömött zsenge fű,
- harangkongás és alkonyi derű
tér pihenni a házak tetejére.

A póznás sarkon perecet árulnak
mezítlábas kis sípoló fiúk:
itt-ott kinyílnak a színes zsaluk,
és kacagósan születik a vásár.

Emberek lépte vidáman kopog,
(pedig mindnek volt roskadásig dolga).
És mintha farkasszemet mosolyogna
derült arcukkal a jegenyesor.

Piros kabátos gimnazista lány
megy egy beszédes kacagó diákkal,
és minden szavuk tavasz-muzsikát vall.
Már bimbózik az orgonabokor.

1925. március 31.

Pusztuljon el hát a valóság!
Aludjon el hát minden hős hit!

Gyulladjon ki a fény a bálon.
Mindennél több egy gyermek-álom:
gyertek, gyerekek,
játsszunk szembekötősdit!

(Úgy imádkozom néha magamért:
Kis fiú, jó fiú!
Tisztán-látással meg ne verd őt,
én Istenem;
hadd, ne lássa meg a fától az erdőt!
Haragos lánggal ha világok égnek,
tudjon örülni minden sziporkának,
- tudjon örülni minden kicsiségnek!)

Kössétek be a szememet
Kicsi leány, mehetsz jobbra,
én megyek balra -
Puha szép kezedet
vajon, vajon még megtalálom?

Itt csörög a dió
amott a mogyoró,
-: emitt meg sír valami álom...

Így van jól, gyerekek.
Játsszunk szembekötősdit!

1925. április 1-én

Szabad-e nékem énekelni?
kiönteni a szivemet,
a pokol-főzte bánatoknak
sötéten habzó serlegét?
Emberek! Szóljatok!
Szabad-e nékem énekelni?

Hiszen olyan nagy bűn a rontás,
a szent világok letiprása
és van-e szentebb, szebb világ
az embereknek öröménél -
a mosolynál, a kacagásnál -
Iszonyuan nagy bűn a rontás.

Mert, olyan ritkán mosolyogtok
és akkor is csak semmiségnek,
mint csörgőnek a gügyögő
parányi gyermek...
Miért gyilkoljam éppen én meg
mikor oly ritkán mosolyogtok?

...Nekem nem szabad énekelnem,
csak akkor, ha majd megtanultam
az átkok helyett áldást szórni,
kesergés helyett mosolyogni
s a nap felissza könnyemet: -
csak akkor szabad énekelnem.

Azt írnám szeretem,
de nem hinném, hogy komolyan vegye.

Azt írnám: gyűlölöm,
de kitörnék a ceruzám hegye.

1925. április 28.

Az arcokig a tüzes sugarak
dalos ütemre lüktettek az égről,
s a bujdosó,
de vidám ajkakon
oltár-építőt keresett a zsoltár.

Ma szürke tornyok fúródnak az égbe,
ahonnan könnyek hullnak,
s öröklámpású,
nagy, misztikus homályban:
zsoltártalan a megépített oltár.

1925. május 13-án

A lélek örök, tapogató estjén
nagy szakadékok mellett
fekete ciprusok susognak,
s csüggedt-vonalú szomorúfüzek
lassú ütemre permeteznek könnyet
a zizegő pázsitra.

De olyankor szép, amikor vihar zúg,
s hatalmas kézzel cibálja és tépi
s riasztja fel
az alvó kertnek minden álmait
a szél,
s a füstölő felhők fekete fátylán
átvág a villám cikázó kígyója.

Villámláskor:
ózonszagú a levegő,
s háromszor tátongóbban merednek elénk
a mélységek és a magasságok.

1925. május 14.

Úgy húz az emlék!
Mindig egy kertről álmodom,
hová ébren is visszamennék.

Csak egy kis kába
álom,
s hiába:

Megbolondulok,
mikor a szél
meglebbenti a fehér selyem-függönyt
s jázmin-illatot lehel a szobába.

1925. május 22-én

Be-benézünk a lélek börtönébe
nagy, sötét éjszakán,
amikor alusznak a posztok.

Kezét tördelve kiabál
s visszhangot ver a cella éjje:
- Jobbra hat könyök,
balra hat könyök -
Megőrülök!
Megőrülök! -

Kívül vijjog a szél.

1925. május 22-én

Süvölt a szél a fák között
zúgva, zokogva, nyögve, fájva,
sivít a szél a fák között
s a magyar erdő magyar fája
ingatja koronás fejét.

De csak fejével bólogat,
s a törzse szikla-szent-szilárd:
lombos fejével bólogat
és nem fél, hogy az égi bárd
csattanva mellen ütheti.

... A szálfák között, hej, be törpe
egy ember-parány, mint magam,
félőn, lapulva, hej, be törpe,
s homloka mögött hangtalan
reszketnek a gondolatok.

Arra gondol, hogy zúg a szélvész
és jaj, ha őt is földre vetné!
Arra gondol, hogy zúg a szélvész
és vajjon nem törnek-e ketté
a meg-nem-hajtott derekak?

1925. május 25.

Lelkemet mintha messzire sodornák
régi borongó, ismerős dalok,
mikor zenél a monoton eső
és felsírnak a csobogó csatornák.

Ázottan néznek egymásra a hársak,
végigfakul a lila nyári köd
a szekfű-szagú színes kerteken,
s a folyókák cikcakkos gödröt ásnak.

Most nincs, ahol az ablakot kitárnák.
Úgy merednek a házak mereven,
mint sok-sok nyirkos hideg álmodó,
s minden lépésre cuppognak a járdák.

Fekete felhők játszanak az éggel,
s vállamon komor, fekete köpeny:
borzongva, fázva összeszorítom,
mintha valami kincset rejtenék el...

Nagy álmot rejtek, szomorút, kopottat
(jaj csak valaki észre ne vegye!),
- és a lombok közt zizeg az eső
és kalapomon csendesen kopogtat.

Szatmár, 1925. június 12-én

Szeretnék:
kimenni messze, a víz partjára
s a lemenő nappal szembenézve
nekidőlni egy fának.

Hetenként többször.

A fejemet is hátravetve
hallgatni a halk szúnyogdongást,
meg a zsongó, csobogó vizet,
mikor beszél a Csenddel.

Úgy maradni,
míg feljönnek a csillagok
és simogató ezüst fényüket
fejemre hintik.

...Először egy napig maradni ott
azután két napig,
azután három napig,
azután mindig...

Szatmár, 1925. július 10-én