Szép farkaskutya, Tinti, örülj! Leakasztom a szegről
csörgő
láncodat. Ujjongón, az ölembe ficánkolsz,
hátsó
lábadon ülve, nyifogva könyörgöd az örvet,
nagybundájú
nyakadba. A szájkosarat szagolod víg
lelkesedéssel,
erős fogaid közt tartod az ostort,
mindez
a séta előjele, izgalom és gyönyörűség.
Nos,
mehetünk... Rövid úton elérjük a városi aszfalt
végét,
messze maradnak a házak, a kertek, az autók,
megszabadítlak
a szíj s lánc terheitől, körülötted
tág
a világ, szabadon szökkensz fel-alá a mezőkön:
gerjed
a föld, bujasága, tenyészete sarjad a hévben,
erjed
a rög dús élete, terjed az illat, előtör,
emberi,
állati nyomnak, ezer haragos-levü gyomnak
jószaga
incselkedve csapong remegő szimatodhoz.
Énmagam is szabadon nyújtózom a tárt levegőben,
jó a
szivem s tele van derüvel, ropogó kacagással.
Szépszemü,
drága kutyám, hegyesen meredő fülü pajtás,
hűszivü
társ, aki pajkos, fürge, acélos inakkal
kísérsz
engem, amerre dobál a szeszély: kusza ösvény
zegzugain,
hegyeken, pipacsos, zizegő buzaföldön,
könnyelmű,
fiatal csacsi életem édeni útján,
jaj,
be nagyon kedvellek, jaj, be vidulva szeretlek!
Háromszáz kötetes, gonddal gyűjtött kicsi könyvtár
áll
a szobámban lásd, az utolsó szálig eladnám,
hogyha
befogna a sintér s akkora pénzt követelne
váltságul,
hogy nem tudnám kiteremteni másként, -
szálig
eladnám, bár szivesen kölcsön sem adok most,
nem
szeretem, ha zsiros kéz ujjnyoma terped a könyvön.
Drágább
vagy te nekem, hidd el, valamennyi regénynél;
India
szobrainál s Hokusai túsrajzainál is,
Goethe,
Petőfi, Catullus, Arany s Ady verseinél is,
mert
hiszen élsz s zuhogó, tüzesáramu vér fut eredben.
Még
nem is említettem, a multkor a könyvkirakatnál
félnapig
álltam s néztem az "Ars amatoria" kedves
címlapját,
a sokáig gyűjtött pénz a zsebemben,
mégis
odább mentem, hogy szájkosarat vegyek, undok
szájkosarat,
mert "ebzárlat" van, a városatyák így
fundálták
ki, hogy elkeserítsék városi sétánk
perceit
és - ó, nincsen elég baj az emberi fajjal, -
szájkosaratlan
ebekre lesengnek a kajlabajúszu
rendőrbácsik
a sarkon, amíg vidoran fütyörészve
sétafikálnak
a tolvajok és betörők körülötte.
Látod-e most már, hogy milyen áldozatos szeretettel
érzek
irántad, Tinti barátom, elég a bizonyság?
Szinte
fölösleges is bizonyítanom, érzed amúgy is,
hosszu
vöröslő nyelveddel belenyalsz tenyerembe
s kéjesen
elmordulsz... Ám peckesen és vicsorító
foggal
jársz, ha veszélyt szimatolsz közeledni felénk a
külváros
gyanus uccáin vagy az erdei cserjék
sanda
homályából: feltámad benned a farkas
élő
húsba maró, vérengző ösztöne, tajték
ver
ki a szádon, inad feszül ugrani készen a rabló
torka
felé, hogy felhörgőn tusakodva, halálig
védelmezz
a merénylő gyilkos erőszaka ellen.
Így jöttél mellettem a multkor is, ugrani készen,
távol,
a Bükkerdő bús; elhagyatott, kusza mélyén
s nem
tudtam mire vélni; mikor lám, zörren a zordon
tüskebokor
s egy marconaképü cigány kibotorkál,
bújva
közelg, szeme villog, vállát verdesi göndör
nagy
haja, meg-megperdül a roppant fejsze kezében.
Négy
lépésnyire téged is észrevesz: éles, acsargó
szemfogadat,
felborzolt szőrödet. Ingadozik pár
pillanatig,
bámul vad, sűrübozontu szemével,
végül
alázatosan nyűtt szalmakalapja után nyul,
"Isten
tartsa, tekintetes úrfi!" - morogja s odébb áll.
Ó, milyen édes az andalgás a pirosra sütő nap
lángözönében,
a sok-sokezernyi, parányi sugártű
bőrömet
ütve pereg, befurakszik a pórusokon, szúr,
csiklandoz,
bizsereg s minden pici nyíl nyoma forró
csöppekkel
kezd vérzeni: csurran a nyári verejték.
Téged utánozlak, ravaszul most, Tinti barátom,
hosszura
nyújtom a nyelvemet én is, ütemre zihálok
s közte
lehúnyt pilláim alól hunyorítva figyellek.
Meghökkenve
tekintesz rám. Meg is állsz nagy ijedten.
Elkomorult
okos arcodról lesugárzik a részvét.
Végül
is észreveszed, hogy mókázom s tovaszökve
jót
kuncogsz befelé, míg én nagyokat hahotázom.
Így
mulatunk kettesben, örömmel. Ilyen csudakedves
pajtás
vagy te. Nem is gondoltam volna bizony két
éve,
mikor szert tettem rád egy harmatos, őszi
reggelen,
elcsavarogva sokáig a parti tanyák közt,
korty
italért bekopogva szives gazdád kapuján és
összekülönböztem
morcos, csahos édesanyáddal:
el sem
hittem volna, hogy ennyire összemelegszünk.
Oly pici voltál akkor, Tinti, akár csak az öklöm,
szürke
felöltőm tág zsebe, roppant zsák, fülig elnyelt,
onnan
bámultál ki szipogva e furcsa világra
s ujjaimat
dühösen rágcsáltad gyöngyfogaiddal.
Nőttél,
mind növögettél s lassanként kitanultad,
hogy
mi szabad, mi tilos, mit kell cselekedned, az illem
összekuszált
törvényeit: át nem ugorni az asztalt,
fel
nem dönteni semmit, a tükröt nem nyalogatni,
meg
nem fojtani kis csirkét, nem ugatni a postást,
láncon
menni nyugodtan az uccán, szép uri hölgyek
szoknyáját
nem túrni magasra s - uramfia, - padlók,
szőnyegek
állapotára komoly figyelemmel ügyelni.
Még
nehezebb volt tán a te ostoba, tarka szeszélyü
gazdád
sok bogarát kitanulni, bolondul elébe
ugrani
lompos farkad csóváló örömével
mindig,
ahányszor harsányan fütyörészve betoppant,
búsan
menni elé s szomorúan tenni ölébe
nagy
fejedet, ha szemében láttad a bú remegését,
ülni,
feküdni, felállani, ugrani, hogyha kivánta,
tágranyitott
szemmel hallgatni figyelmesen annyi
mély
panaszára, fülelni a verseket este, ha fák közt
mentetek
álmosan és a világ zokogott a sötétben.
Legszomorúbb lehetett tán mégis a rengeteg erdőn
elhagyatottan
futnod elől, vagy hátramaradnod
búsegyedül,
mialatt gazdád kacarászva enyelgett
ábrándos-szemü
szőke szerelmével, derekára
fonva
kezét, simogatva a lány ruganyos puha testét,
vagy
ha csalitban, a hűsölü pázsiton elheveredtek
s mind
közelebb tolták egymáshoz az ajkukat, - ó jaj,
nem
közeledni, nem ugrani közbe lihegve, kilógó
nyelveddel
nem nyalni a két csókért csucsorító
szájra...
Bizony nehezen hagytál föl e csúnya szokással.
Ám amióta
kiszöktél volt tavaly ősszel a kertbe
s reggel
jöttél csak haza, mámorosan, kimerülten
és nem
sokkal utóbb szalmás kuckódba heverve
hat
pici kölyköt szoptattál, komolyan nyalogatva
bolyhos
testüket, áradozó anyasággal, azóta
megváltoztál,
jó kutya lettél, tiszta tapintat:
elfordulsz,
ha mögötted sűrün cuppan a csók és
nem
zavarod meg az erdei pázsit örömteli percét,
jól
behuzódol a sűrübe, dús pofaszőröd alatt tán
pír
suhan át és ajkaidat nyalogatva kukucskálsz...
Szép a világ, gyönyörű a világ és nincs hiba benne.
Már
legalább minekünk iszonyúan tetszik ilyenkor.
Hívogatón
fut az út, ragyogón felporzik a léptünk,
körbe
kivánatosan kiterülve feküsznek a falvak,
testvérünk
a rög és neve van valamennyi bokornak.
Kéklik
az Árpád-csúcs, ott jártunk tegnapelőtt és
túl
amaz erdőn, lent van a völgyben a csörgedező kis
sziklai
forrás, Szent János kristályvizü kútja.
Nézd, a szinek, diadalzászlók, a szemünkbe lobognak,
kék,
zöld, barna, piros, bíborlila, sárga, narancsszín,
lelkesek
és tüzesek, meghányva ezüsttel, arannyal,
nagy
kigyuladt zászlók, minden nép zászlaja: fennen
hirdeti
mind, hogy a jó anyaföld valamennyi fiának
egyformán
lobogózta ki roppant ünnepi termét
s minden
nemzeteit közösen kebelére fogadja.
Ó, látás
gyönyörében boldogan elmerülők, mi!
Hát
a szagok! Televényföld illata, májusi esték
illata;
édes akácfa-virág dús illata, kedves
szép
szeretőm szájának vadszeder-illata, zizge
szőke
hajának fűszeres illata, ifju szerelme
ujjaimon
maradó meleg illata, melyre ficánkos
huncut
örömmel ismersz rá, nagyokat szimatolva,
Tinti
kutyám, mikor éjszaka álmatagon hazatérek,
félrecsuszott
nyakkendővel, dudorászva magamban.
Ó, finom
illatok áldott, enyhe taván lebegők, mi!
Jó a
tapintás is, puha csiklandó tenyerünket
végighúzni
a pázsiton, átborzolni az érett
búza
fölött, simogatva kuszálni a hajba, a síma
test
zugain babrálni, kutyuska fülét vakarászni
s tiszta
hideg patakok habját paskolni sikongva.
Édes
az íz is, az ajknak, a nyelvnek, az ínynek elomló
ingere,
táplálékok örömteli útja erünkbe,
drága
kenyér, aranyos pecsenyék s ó, nagyszerü csontok,
ízletesen
ropogó, remek álmai sok kutyaszívnek,
bájos
burgonya, kedves ugorka, szerelmetes alma:
hódolok
ennivalók és innivalók zamatának,
legfőképen
azonban a bornak, a bíboran ömlő
rácürmösnek,
amely víg dalra deríti a lelket
s vérünket
duhaj ugrálásra pezsegteti, táncra.
Áldom
a hang szent élvezetét is: a fák suhogását,
ég morajos
dörgését, záporeső zuhogását,
kis
verebek csipegését, nagy motorok dohogását,
nők
csacsogó fecsegését, pajkos ebek csaholását,
fürge
lovak dobaját és társzekerek robaját és
zongora
mély akkordjait este, ha kedvesem ujja
surran
a billentyűkön s halk futamok szeliden hűs
hullámzása
csobog körül. Ó "Traviata" szerelmes
dallama,
ó zengő "Pathétique" s valamennyi szonáta!
Szép dolog élni, kutyuskám. Szembe haladni a széllel,
ázni,
ha bús zivatar vág, megszáradni, ha nap süt,
szánon
siklani, míg a pihék csillogva csapongnak
s vattacsomóként
ülnek vállamon és a fenyőkön.
Nagyszerü
elcsavarogni, bolyongani, menni örökké,
így
lézengeni, mint most, gondtalanul fütyörészve,
így
ballagni, kutyástul, erős nagy örömmel a szívben,
s mondani
himnikusan: Csodaszép, csodaszép ez az élet,
semmi
se mulja felül. Légy csonka, beteg, nyomorult bár,
mégis
öröm szippantani fényt, levegőt, vakon is kéj
megtapogatni
a nap tüzes arcát. Százszor, ezerszer
szép,
ha emellett még fiatal költő is az ember,
hóbortos
daloló, feltártszivü, harmatosan jó,
mint
a madár, ki csipog s apró bogarakra vadászik,
mint
farkaskutya, kit megszáll lobogó heve és a
macska
nyomába iramlik. Mert sunyi macska a Szépség,
tisztafehér,
pamacsos cica, hirtelen ugrik, elillan,
olykor
szembe lapul, köpködve, sziszegve nyivákol
s újra
futásnak ered. - Nincs, kiskutya, más hivatásunk,
mint
macskára vadászni, vidáman inalni utána,
meg-megfogni,
ereszteni, játszani véle, magasra
tartani
felnevetőn, komor emberek arca elébe
villogtatni:
kacagjon a lelkük, látva, milyen szép,
mily
kecses állat a Szépség, hó-cica, furcsa bohó Vers.
Senki
fiának nincs joga kérdeni minket egyébről,
számotadáskor
is egy kérdésre felel csak a költő
s egy
kérdésre kutyája: Hogyan sikerült a vadászat?
Megmutogatnak az emberek itt megyen Ő a kutyával!
Tapsol
a Kisjézus Szűzmária kedves ölében,
boldog
az Isten ránkpillantva derűs magasából,
sírni
szeretne igaz gyönyörében, ilyennek akarta
látni
az embert és a kutyát, mielőtt e világot
megformálta.
A nap fele forgó sárga virágok
mind
mifelénk fordulnak, a porba borulnak előttünk,
tisztelnek
pipacsok, kék búzavirágok, a burján
tűzbimbókba
borul közelünkben, a lepke felujjong
s este,
ha hosszas utunkról izzadtan hazatérünk,
hétszeres
illatot ontnak a floxok a kertben, a rózsák
illat-imába
merülnek, a tág üvegékü verandán
csillagokat
szikrázik a clyvia és amaryllis.
Kedvemet el nem rontja, ha bús, beteg, éhesen omló
emberek
állnak elém a nyomor nyavalyás negyedében.
Rájuk
kell mosolyogni: Miért vagy kishitü, testvér?
Mondd,
mire jók az üres-zsebü, telt-szivü, ifju csavargók,
vándorok
és remeték? Nem bízol erős szavaikban?
Próbáld
meg, no, eredj csak utánuk a tarka hegyekbe,
jöjj
csak utánam, - mindnyájan, kiket öldös az élet,
gyertek
utánam, málnát s epret eszünk a bozótban,
gyantalehelletü
fák közt felbuborékol a tréfa,
nagysüveges
fura törpék öntenek írt sebetekre,
télen
a zsémbes, fancsali gazdagokat könyörögjük,
lássák,
mekkora kéj vidulón, örömest adakozni,
éjszaka
vágjuk a bükköt, máglyatüzet hevenyészünk,
összebujunk
szeliden s egymás melegében elalszunk.
Ó, nehezen
megy tönkre, sokára hal éhen az ember
telve
dalos bizalommal! A gondot, a terhes, a gyilkos
gondot
kell csak elűzni az agyról. S hinni jövendőnk
biztosan
érő, emberi, boldogitó igazában...
Tinti fiacskám, hidd el, nincs gonosz ember a földön,
kedvesek,
áldottak, szeretők valamennyien ők, csak
éhesek
és fene házakban virrasztanak éjjel,
nem
szívnak tüdejükre elég levegőt, szomorúra
hervasztják
magukat sok semmi miatt, tele vannak
nyüggel,
rossz a szemük, nagynak hiszik azt, ami apró
nem
veszik észre, mi fontos, nyelvüket összezavarták
s főként
Tintikutyájuk nincs, kivel alkonyi séták
felszabadult,
meghitt derüjében üdüljenek olykor.
Nem
gonosz ember a tolvaj sem, ne ugasd meg a tolvajt,
hadd
vigye el csak a rózsafa-gömböket éjjel a kertből,
mint
ahogy eddig tette: eladja szegény, hiszen éhes,
jóllakik
árán őmaga, gyermeke és felesége.
Meg
ne ugass senkit soha mérgesen. Éjjel a hold vén
fintoros
arcát szemléld csöndesen és szeretettel.
És ha
a szomszédék beteges, buta pincsikutyája
kísértetről
mond neked ismét zagyva meséket,
rá se
ügyelj, vagy vágd a szemébe szilárd nyugalommal:
csúf
mese az, te nem is hiszed el, mert tágas a föld és
tiszta
kelettől napnyugatig, nincs rém e világon,
jó füvek
és fák vannak, a nap süt, a rőt telihold száll,
örvendezve
az emberek és a kutyák örömének.
Zengd
bele bátran a térbe, csahold fel a csillagokig, mit
csillámló-szemü
gazdád is zeng, hirdet örökké:
Szép e világ, gyönyörű e világ és nincs hiba benne!
Alkonyodik már. Lanyhul a fény és enyhül a hőség.
Fák
tövein, mint sűrü gaz ágboga, hajt ki az árnyék,
percek
alatt burjánzik, sűrüsödik, tovaterjed,
árad,
elönti az erdők lábait, ellepi nyirkos
nyújtózással
a völgyet s fölfele kúszik a dombon, -
meg-meglendül
a szél, pirosan szaladoznak a felhők,
halvány
rózsapiros fény reszket a domb tetején még:
édes
mérget ivott haldokló elnehezült és
békés
teste hül így ki, a lábtól szív fele, lassan,
arca
pirosra hevülten a láztól, szép szeme megtört,
s alkonyi
szellőként finoman sóhajtja ki lelkét.
Esteledik már. Sápad a pír. A juhok hazamennek
távol
uton kanyarogva, nyakukban a halk pici csengő,
mint
eltévedt szűzlány gyermeki hangja, csilingel.
Lent
a sötétbe borult város kék tornya felől most
kondul
az Angelus édes ezüst zengéssel, aranyló
zsongással.
Pihegő madarakra simulnak a lombok.
Lélegző
levelekre, gyomokra hüvös suhogással
perceg
a harmat. A végtelen, illatos angyali csendben
hallik,
amint a csigák finoman súrlódnak a fű közt!
Régen a halk, füves, ódon klastromok udvara megtelt
jámbor
szerzetesekkel ilyentájt, barna csuháju
álmodozó
szentekkel, akik puha révedezésben
mormoltak
s mialatt az alázat imája kibuggyant
szívükből,
fejük áhitatos mellükre hanyatlott.
Francesco
Testvér most indul el esteli útra,
most
megy a szörnyű farkas elé, - a te ősöd elébe,
Tinti
barátom, - hogy szeliden parolázzon a torkos
bősz
fenevaddal, a vértlihegő fogas emberevővel.
Fekszik
a farkas a jó Szent lábainál, mialatt ő
barna
kezével a bundás oldalakat simogatja.
Alszik a farkas, amarra derűsen füstöl a kémény,
nézd
csak a csillagok is felnyitnak imitt is, amott is,
csillognak,
pislognak, aranybolhák a hatalmas
mennyei
kék kutya szőrén: néha kipattan egy apró
csillagbolha,
nagy ívben elugrik a messzi hegyek közt...
Tinti, miért vagy szórakozott? Fecsegő szavaimra
úgy
sem ügyelsz, ahogy én nem ügyeltem a tegnapelőtt egy
pajtásomra,
ki csöndes kávéházi helyünkön
mérföld-hosszu
novellákat duruzsolt a fülembe,
mig
odakünt, odakünt, a csiszolt üvegablakokon túl
meggypiros-ajku,
riszáló-termetü, karcsu-bokáju
nők
libbentek el és habkönnyü ruhájukat íves
combjukhoz
feszitette a babráló, buja szellő
s bent
a szivem már nyugtalanul készült muzsikáló
versfoszlányok,
tündér titkok után iramodni.
Macska lopódzik az útfélen, hunyorogva figyel ránk.
Orrod
már szimatol, bordád remeg és füled izgul,
Tinti
barátom. Jól tudom én, hogy erős a kisértés
s hasztalanul
kérném, ne rohanj ki azért a világból
s mondj
le miattam ezúttal a hajsza pogány gyönyöréről.
Jobb,
ha veled futok én is. A tétova séta elég volt,
únom
az álmos bandukolást! Gyere, Tintike, fussunk!...
Megkezdődik a verseny!... Az izmom erős, a tüdőmbe
zúgva
zihálom a friss levegőt. Fiatal vagyok, ifju
lábam
nyilsebes, ifju szivemben az üstökösök vad
ujjongása
nyilallik, az édes öröm lihegése.
Senki
sem oly fiatal ma, bolond és isteni, mint én.
Senki
sem oly fiatal s olyan ostoba, mint te, kutyuskám.
Szép
dolog átszökkenni az életen, átkarikázni,
átviharozni
az ifju mezőkön, az ösztönök útján,
így
szabadon, felelőtlenül. Itt van az árok, előre,
mélybe
le, dombon fel s ujujuj, fel a hegyre, a hegyre
s túl
a hegyen gyémántporral teleszórt levegőben
rajta,
gyerünk, alakunk megnőtt a sötét horizonton,
fénylik
az arcunk, szép kutya-homlokodat ragyogó láng
íveli
körbe, zuhogva sugárzik a mennyei kékfény,
felkacagó
fuvolák, mély kürtök, aranyhegedük víg
hangjai
mellett porzunk át a mezőn, a vakító
angyali
őrség kettős sorfala közt, csak előre...
szállva,
repesve, kifúlva, kigyúlva rohanni előre,
mígnem
a Márvány-Trónus elé dobbanva jelentjük:
- "Ifjan
tértünk színed elé, örök isteni Felség.
Átnyargaltuk
az életet. És megfogtuk a macskát!"
|