Egyszerre hűvös lett -
Felhők hidegednek homlokomra.
Olyan lesz a vers, mint az anya, oktató, szelíd szava.
mint a férfiak gondterhes elmélkedése.

A ficánkoló bárányok elcsöndesedtek,
elaludtak a sárga gyepen.
A pásztorfiúcska ijedten látja,
hogy célok után fut a föld, melyen áll.

A csillageső megszűnt.
Megkomolyodtak a csillagok.

Érzem az érést,
a megrakott törzset,
a komoly és nehéz gyümölcsöket.

Tudom az ösvényt is:
bízd rám magad és én hallgatagon vezetlek.

Krisztusom,
én leveszem képedet falamról. Torz
hamisításnak érzem vonalait, színeit, sohase
tudlak ilyennek elképzelni, amilyen itt vagy.
Ilyen ragyogó kékszeműnek, ilyen jóllakottan
derűsnek, ilyen kitelt arcúnak, ilyen
enyhe pirosnak, mint a tejbeesett rózsa.
Én sok éjszaka láttalak már, hallgattalak is
számtalanszor, én tudom, hogy te egyszerű
voltál, szürke, fáradt és hozzánk hasonló.
Álmatlanul csavarogtad a számkivetettek
útját, a nyomor, az éhség siralomvölgyeit
s gyötrő aggodalmaid horizontján már az eget
nyaldosták pusztuló Jeruzsálemed lángjai.
Hangod fájó hullámokat kavart, mikor
a sok beszéd után rekedten újra
szólani kezdtél. Megtépett és színehagyott
ruhádon vastagon ült a nagy út pora,
sovány, széltől-naptól cserzett arcodon
bronzvörösre gyúlt a sárgaság s két
parázsló szemedből sisteregve hullottak
borzas szakálladra az Isten könnyei -

Az öreg postás
haza tart.

Arcán alkonyi fény.

Borravalót ma sem kapott
sehol szegény.

Pedig a leánya nagyon beteg.

A porba
két nagy csillag:
két könnye pereg.

Hajnal. Dudolva ballagok
hazafelé sok apró-cseprő
dallal szívemben. Rámköszönsz,
te szegény, piszkos utcaseprő.
Oly tisztességtudón köszönsz,
míg körűlted porzik a reggel:
egyszerre csordultig telek
alázattal és szeretettel.
Megállok és elnézem soká
zsíros, barázdás arcodat,
gémberedett, nagy kezedet,
torzonborz sárga bajszodat
fölötte a pálinka-gőzzel.
...Őt látom most, a mennyeit
benned, ó rongyos utcaseprő,
ki sepred a föld szennyeit,
ki világ bűnét elveszed
és jó vagy minden emberekhez...
Testvér, ha az üdvösségre jutsz,
rólam el ne feledkezz!

Felesége kéri
- Beteg vagy, fiam,
ne menj ma hivatalba! -
Két fia kéri:
- Láza van, apám,
ne menjen hivatalba! -
Dermedt madarak riadoznak:
- Nagyon hideg van,
ne menj ma hivatalba -
Zuzmarás fák közt
bömböl a szél:
- Maradj az ágyban!
Ne menj a hivatalba!

Ő pedig feleli nékik:
- Nem lehet, fiaim,
be kell fejeznem a zárszámadást.

És fölkel az ágyból,
Míg dideregve mosdik,
régi latin szók jutnak eszébe:
Officium, officii = munka, tisztség, hivatal.
Debitum, debiti = adósság, kötelesség.
És titkolja, hogy reszket
és búcsút vesz és elindul a húszfokos hidegben.

Nem lelkesedik, nem rajong,
Nem hajtja feszülő féktelenség,
nem fűti forró fanatizmus.
Hírnév, dicsőség, győzelem hármas-igéjét
nem lengeti rőt lobogón.
Egyszerű józan és kérlelhetetlen,
mint a kenyér,
mint a zárszámadás,
mint a kötelesség.

Nézz utána, barátom,
amint köhögve lép ki az északisarki hidegbe:
Kishivatalnok.
Kissé hajlott és deresedő.
Ötvenéves.
Amundsen kortársa.
Hős.
Az én apám s a te apád, barátom.

Mottó: A világon a munkanélküliek száma harmincmillió.

1.

Feketék,
fényesek.

Gömbölyűek,
símák.

Tükrön, parketten villog a fény.
Az ébenfa-zongorán virág.

Pompásak, fényesek, feketék,
gömbölyűek, szögletesek, simák.

Bútorok,
gyönyörű bútorok.

Szőnyegek,
szőnyegek,
perzsák és törökök,
süppedők, puhák:
gyönyörű bútorok közt gyönyörű szőnyegek.

2.

Az esti csatakban csapatok
gyűlnek.
Ballagó csoportok, hallgató csapatok gyűlnek.

Kapuk alá húzódnak, leülnek, imbolyognak,
egyre többen gyűlnek, egyre többen gyűlnek, gyűlnek.
Egyre többen
gyűlnek.

Rongyosak, subásak.
Ázottak, kormosak.
Sötétek, soványak.
Gyűlnek.
Ülnek körben, állnak a ködben,
egyre többen egyre többen
gyűlnek.

Valaki mordul:
Bútorok.

Ketten zümmögnek:
Bútorok.

Hárman morognak:
Fényesek, feketék,
gömbölyűek, símák.

Négyen zúgnak:
Tükrön, parketten villog a fény,
az ébenfa-zongorán virág.

Valamennyi morajlik:
Szőnyegek, szőnyegek,
perzsák
és törökök, süppedők,
puhák,
gyönyörű bútorok közt
gyönyörű szőnyegek!

Kiáltás:
Bútorok!

Ordítás:
Bútorok!

Üvöltés:
Bútorok, bútorok!
gyönyörű szőnyegek!
gyönyörű bútorok!

3.

Bútorok.
Nyersek és fehérek.
Deszkából ácsoltak.
Szürkék és fehérek.
Gyalultak, fakultak,
hasadtak, szegények.

A padló:
deszkák és gerendák
szálkásak, piszkosak,
szürkék és kemények.
Gyalultak, fakultak,
korhadtak, szegények.
A nő súrolja a padlót s a bútorokat.
Véresre marta kezét a lúg.
Kezébe szálka szaladt.

A férfi:
Szerelmem!
A nő:
Véresre marta kezemet a lúg!
A férfi:
Szerelmem!
A nő:
Kezembe szálka szaladt.
A férfi:
Szerelmem!
A nő:
Gyermekem lesz nemsokára,
nehezen hajolok, nehezen súrolok.
Gyermeket szülök nemsokára.
A férfi:
Add a fejszét!
A nő:
Szeretlek
-:
Add a fejszét!
-:
Már nem fáj a kezem.
-:
Add a fejszét!
-:
Kicsi fiunk lesz bizonyára.
-:
Add a fejszét!
-:
Boldog vagyok.
Boldog vagyok.
-:
Add a fejszét!

Köpenye alá rejti a fejszét és kiront az ajtón.

4.

Csatakos utakon csavarog,
fejszével a hóna alatt.
Innen is, onnan is hozzászegődnek
fejszével a hónuk alatt.
Kapuk alól, sötét zugokból szegődnek hozzá
fejszével a hónuk alatt.

Szorongva, tolongva gyűlnek.
Hömpölygő csoportba, gomolygó csapatba
gyűlnek,
egyre többen, egyre többen gyűlnek
fejszével a hónuk alatt.

Kopottak, subásak,
ázottak, kormosak,
sötétek, soványak,
gyűlnek,
állnak körben, ülnek a ködben,
egyre többen, egyre többen
gyűlnek
fejszével a hónuk alatt.

5.

A férfi szól:
Bútorok.
Nyersek és fehérek,
hasadtak, szegények.

Mind:
Bútorok.
Pompásak, fényesek, feketék.

A férfi:
Szürkék és gyalultak,
deszkából ácsoltak,
szürkék és fakultak.

Mind:
Gömbölyű bútorok, bútorok,
gyönyörű bútorok.

A férfi:
A földön deszkák,
szürkék és kemények,
szálkásak, piszkosak,
korhadtak, szegények.

Mind:
Szőnyegek, perzsák és törökök,
süppedő szőnyegek!

A férfi:
Véresre marta kezét a lúg.
Moraj:
Kezébe szálka szaladt.

A férfi:
Gyermeke lesz és nehezen hajol.
Moraj:
Súrolja a padlót s a bútorokat.

Kiáltás,
harsogás,
üvöltés:
Kezébe szálka szaladt

Kiáltás,
harsogás,
üvöltés,
bömbölés:
Itt vagyunk, itt vagyunk, fejszével a hónunk alatt!

Rajta! Előre!
Rajta! Előre!

A kapu döng.
A kapu beszakad.

6.

Zuhog a fejsze: a bútor recseg.
Tapod a csizma: a szőnyeg hasad.

Bútorok, feketék, fényesek, simák: roncs, roncs.
Szőnyegek, perzsák és törökök, puhák: rongy, rongy.
Tükrök: cserepek,
bútorok: forgács,
szőnyegek: cafat.

A parketta romlik, a négy fal omlik,
az ébenfa-zongora négybe szalad.

Bútorok,
fényesek, feketék,
gömbölyű bútorok,
gyönyörű bútorok
halomra hasadnak,
szilánkra szakadnak

harmincmillió fejsze alatt.

Emberek barátja vagyok.
Közöttük élek és szívem kézről-kézre jár.

Ismerek gyermekeket, akik bácsinak szólítanak,
ismerek ifjakat, akikkel elborozgatok,
világra szóló terveket szövögetvén.
Ismerek leányokat, akik vidáman kacagnak tréfáimon
és búcsúzáskor megszorítják kezemet.
Ismerek kacér és komoly asszonyokat, akik ölelésem
forróságára várnak, vagy elsírják nekem szomorúságukat.
Ismerek kemény férfiakat, akiknek kérges a jobbtenyerük,
ismerek bölcseket, akik tanácsokkal látnak el.
Ismerek kötögető nagymamákat, akikhez kávézni járok
s meghatódom szerelmi emlékeiktől,
ismerek aggastyánokat, akik megsimogatnak
s ifjúságukra gondolván, szeretnek engem.

Ó, barátaim,
milyen öröm az nekem, ha találkozom
bármelyikükkel is a porzó napsütésben,
kopogó esőben, vagy zúzmarás utcai fák alatt:
szemükben látom az értelem fényét,
a felismerés gyors villanását,
örömük minden jelét!

Közöttük élek
s nevem együtt él fogalmaik közt
a fákkal, madarakkal, ünnepekkel és csillagokkal!

Üzenem neked, ki egykoron asszonyom leszel:

Ráébredtem az elhivatásra.
Vigyázok magamra.
Táplálkozom, sétálok nagyokat, alszom, figyelem izmaimat.
Egészséges és tiszta vagyok.
Vidám, fénylő és bizakodó.

S ha nálad időz gondolatom,
teltnek, erősnek akarlak,
azt akarom, hogy vigyázz magadra,
táplálkozz, sétálj, aludj nagyokat, figyeld izmaidat,
egészséges, tiszta légy, vidám és bizakodó.

Most minden gondolatom övé, ki eljövend.
Könyveket gyüjtök neki, Dantét, Dosztojevszkijt.
Verseket olvasok neki, mintha élne és értene már.
Az utcákon járva, beszélek neki az anyanyelvről,
napokon át magyarázok a francia forradalomról,
Erdélyről és az emberi sorsról.

Üzenem neked: ő a célunk és nincs más segítség.
Vidámaknak kell lennünk, hogy ő vidám legyen.
Kitartóknak kell lennünk, hogy ő világra jöjjön.
Izmosaknak és jóknak kell lennünk, hogy ő szeressen minket.
Vigyáznunk kell önmagunkra,
hogy boldog magyar legyen ő, új ember és erős.

Mert én elmúlok
és te is elmúlsz,
de a föld és az ember megmarad.

Téli parkra, folyóra néz a szobám.
A cserépkályhában nagyokat pukkan a tűz.
A polcon könyvek
s a szomszéd szobából anyám illatszere szivárog át.

Piros posztó fedi asztalomat,
melyen írok, üzenek testvéreimnek.
A fiókban sok-sok baráti válasz.
Állókeretben annak a képe, akit szeretek.

Jobbra a régi tükörben magamat látom
merészen és fiatalon.
Szemben az ablakon át a világot,
mely szép és kedves és nekem való.