Kedvesemtől, aki csókolt,
messzire jöttem,
piros szirmok maradtak mögöttem
a kék hegyeken s a völgyek útain.

Csupa bodzavirág minden,
kilombosodtam én is
a szomorúság tartós melegében
s bodzavirág-szaga lett a szónak.

Miért nem félnek tőlem az őzek
s a rengeteg agancsú szarvasok?
Tenyeremből hűs vizet
csorgatok üszkös sebeikre.

Éjszaka meglátogat
egy fényes, szárnyas ifjú.
Mosolyogva viszi előre
fehér ujjával az óra mutatóját.

Felhők szaladnak. Házikónk
habfüggönyét szél lengeti,
zizegteti halk-hűvösen
az ócska könyvek lapjait.

Hűs hallgatás és hű mosoly.
Fehér ruhákba öltöztünk.
A tiszta szív derűs dalát
csobogja künt a lassu víz.

Október, csend és szerelem,
halvány, borús táj, életünk -
Mikor zengek már rólatok
el-nem-mulandó éneket?

Félálomban
ibolya-sugarak közt
édesen gyönge vagy, fiacskám.

Már gyermekkorodban
mérföldekről
meghallottál egy fecskesóhajt

s ha tüske döfött ujjadba,
patakkal eredt meg
a véred...-

...A mindennel kibékülés
illata
álomba kísér,

mosolyodtól
harmatkönnyekre fakad
a korhadó, zűrzavaros ég.

Elalszol,
mint a meghajszolt őzek
a bozótban, napkeltekor:

utolsó
szerelmes gondolatod
piros vadszőlő-levelek közé akad.

Lassú, tisztafehér barmok nyomában
békén füstöl a por. Pásztorleányka
- szégyenét rebegőn - a kútra hajlik.
Hűs márványkapukon bozontos indák
kúsznak hallgatagon, sűrjen, sötéten
s porladó madarak hullnak belőlük.
Foszlányokban, ijedten csüng a nyirkos
ég. - A halk remetén éjbarna köntös.
Dudorász eszelősen és kihamvadt
gazbafult utakon bolyong, barangol.
Ősbozótu helyet kutat magának
elvérezni szelíd, kinyílt sebekkel.

Gyertyád mind komorabban ég. A falról
megnőtt árnyalakok válnak le némán:
gyásznehéz, gomolyos, fülledt sötéttel
állják körbe virágfüzéres ágyad.
Szurtos éjfeketére markolásszák
szívedet. S mialatt zihálva, mélyen
lélekzel, síma arcodon zizegve
vésni kezdenek a parányi vésők.

Mily szép a nyáj.
Láttad már nagyszerű hömpölygését?
gyapjas hátak fehér hullámait
homéroszi mezőkön?

Mint áradó tejfolyó, úszik előre,
a smaragd táj gondolataként gomolyog,
ősköltemények tömörsége benne
és ősszívek nyugalma.

Hidegpiros esteli fénynél
ó - hétszer szomorú a pásztor,
kinek gondolatai szórtan ténferegnek
s juhai szétzülltek mindörökre.

Ágyam oly puha itt a bús vadonban
mélyen lent, hol az árny meleg folyója
mormol, hömpölyög és sodorja testem,
ahová ezer évben egyszer-kétszer
csurran csak le a fény harmatnyi csöppje:
gyöngyszemű pici fény a gyászipompás
lombok összefonott sűrjén keresztül.
Két kezemre finom penész rakódott,
combjaimra kövér indák gyürűznek,
hullatag levelek, mérföld-magasra
nyúló rengetegek nyirkos szagában
alszom, ágak alatt, nyitott ajakkal...
...Míg testvéreim, az égszinruhájú
angyalok repeső, vidám csapatja
messze - fönt - nevemet kiáltja s elszáll...

Sokáig voltam remetéd.
Nyugodt voltam és megelégedett.

Őszi szelekkel zúgott versenyt a dal,
amely neked dalolt dícséretet.

Most elfogott valami nyugtalanság,
ablakból bámulok ki délelőtt,

délután völgybe nézőn üldögélek
fehér faházikóm előtt.

Kedves zsoltárom oly üres,
értelme nincs a sok vén pergamennek.

A dombon lassú, békés pásztorok
ballagnak juhaikkal s tovamennek.

Fenyőtoboz hull és piros levél.
Nyugtalan vagyok. A vágy elfogott.

Este ruhámat tisztogatom
és előveszem a vándorbotot.

Jövök szívemmel a havas hegyekből.
A görbe hold zöld-sárga sugara
befényli halk, magányos házamat.
S előtte, íme, titkos lábnyomok.

Rozsdás kulcsom nyiszogva sír a zárban,
de a meszelt fal ünnepi fehér,
de a küszöb nedves-tisztára súrolt
és furcsán csillog a kopott kilincs.

Meleg fogad és hervadó virágszag.
Fakó arcképek tört szemén mosoly.
A tűz dalolva és kacagva pattog
a kandallón. Ki rakhatott tüzet?

Új olaj serceg lámpásom begyében,
ágyam hűs, síma gyolccsal hívogat
s nini, öreg párnám is duzzadó
és habfehér. Ágyat ki vethetett?

Az asztalon nyitott könyvek, füzetkék
elhintett szirmok közt derengenek,
halványan, mint a félszeg, kedves álmok,
amiket elfelejtünk hajnalig.

Különben senki. Zöld hold száll az égen,
befényli halk, magányos lelkemet.
És én tünődve ülök ágyamon:
Vajjon ki járt itt? Istenem, ki járt itt?

Kék harmat mossa ki szememből az álmot.
Talpra szököm
s eszembe jut a kedvesem.

Folytatom utamat
mélyeken, köveken, árkon és hegyeken át.
Éren és patakon, napon és csatakon át.

Halra horog vetődik,
nyúlra csattan puskacső.

Egyszer eljutok hozzá. Őszelő erdők
piros közepébe.
- Jó reggelt, fekete kislány,
ezentúl velem jössz hegyeken, utakon, éren és patakon át.

Várlak reggel.
Várlak délután.
Este
fehér zivatar rázza az ősfenyőket.

Csillogó buckák
zizegve rohannak.
A szél
hörögve lengeti hosszú hósörényét.

Zuzmarás utakon át
tündéri éjben
érkezel
kunyhóm elé, északifény leánya.

Prémek vattáznak
bolyhosan, fehéren,
szájad
piros melegén pihék halódnak,

zöldfényű csillag
reszket hajadban
s szánad előtt
felhőt zihálnak a rénszarvasok.

Kunyhónkat a rengeteg rejti.
Csak a mosolygó Isten tudja,
hogy asszonya van a remetének.
A fenyőszag izmossá nevelt minket,
szívűnket erőssé tette, tüdőnket tággá,
szeretetünket végtelenné.
Az éjszaka örömeiért hálás vagy nekem, -
én nyilakat és nyársat hegyezek,
míg megfejed a kecskét.
Feljön a nap, a győzedelmes.
Lent, a kanyargó ösvényen,
ostor pattog
s ökörhajcsárok énekelnek.