Itt a helyem, itt kell állanom
egyenesen az élen.
Mint a betüknek is megvan a helyük
a könyvben s állniok kell.

Valami szörnyű nagy arc
mered fölénk az ismeretlenből;
bárányfellegek bodroznak az égen
s zajtalanul surran a hold.

Jól esik mosolyogni csöndesen.
Ha most lezuhannék a hegyről,
kiesne egy parányi, fekete betű
az Isten regényéből.

Bárányfelhőt tartok az óljaimban,
emlékeimet nevükön szólítom,
szeretem az embereket.
A csillagok fényes esője alatt
bőjtölök és imádkozom este
és a Halálnak minden vacsoránál
külön tányért teszek asztalomhoz.
Ha kérdeznek, halkan felelek,
hiszem a föltámadást.
Márványba vések egy fehér nevet
s eltemetem mélyen a föld alá.

Szél vagyok.
Megbocsátod-é,
hogy port híntettem égszínkék szemedbe?

Nap vagyok.
Megbocsátod-é,
hogy leperzseltem hófehér karod?

Ősz vagyok.
Megbocsátod-é,
hogy ingválladra tört levelet szórtam?

Fű vagyok.
Megbocsátod-é,
hogy megcsiklandtam rámtipró bokádat?

Víz vagyok.
Megbocsátod-é,
hogy áztattalak forró könnyesőben?

Árny vagyok.
Megbocsátod-é,
hogy véletlenül arcodra vetődtem?

Jajgató, szürke alkonyat tereng.
A hammelni furulyás legendáját idézem
és megirígylem őt.

Mert e városra is rászakadt az átok.
Patkányok hemzsegnek a kertben, az uccán.
Megemésztik a kamrákba-gyűjtött életet.
Gond-patkányok, szegénység-patkányok,
bánat-patkányok, bűn-patkányok,
betegség-patkányok és halál-patkányok
rondítanak be mindent feketére.
Nem lehet lépni tőlük.
Felkúsznak az alvó ágya-fejére
s ajkába harapnak.
S az emberek meghalnak, vagy megőrülnek.

Előkotornám, megríkatnám kicsi furulyámat
varázslatosan, szomorúan, szépen.
Ameddig szem ellát a nagy mezőn,
körém sötétlene népem átka, milliárd patkány.
Megindulnék lassú lépésben, egyre furulyázva,
valamerre az üveghegyeken túlra.
S a világ nyomora mind az enyém lenne
s úgy hömpölyögne cincogva, visongva, jajongva velem
mint bűzös-fekete, végtelen árvíz.

És hátam mögött, messze felvonnák a lobogókat,
piros tüzeket gyújtanának az estben
s felharsanna az öröm rivalgása.

Külön mosolyok, mért könnyeztek?
Külön küzdelmek, mit akartok?
Az őszi reggel felnyitotta
gyászlila szemét.

A nagy halál színe előtt
elhallgatnak az apró halálok
s a szelíden égő szépség urnájában
némán hamvadok el.

Ó, hogy szétfutnak a szerelmek ősszel,
nevem milyen félálomba mosódik
s a vonalak, miket felrajzoltam,
milyen eltűnő vonalak!

Színek folynak a hegyoldalról.
Magam is glédába állok:
Ma mindent el kell felejteni!
Ma mindent meg kell bocsátani!

Hallga, hogy pattog a tűz!
Nézd, mint foszlik az arcom a füstbe!
Körül a dús levél-örvény zuhog
s a mérhetetlen, drága ősz.

Hűvös szeptember. Alkony.
A szürke tó
egy nagy kísértet félszeme.
Lehunyt lelkem a másik.

A zúgó, vonaglótestű fák:
átszúrt, iszonyú pókok,
utánunk kapnak, elszabadult
prédáik után.

Szélfútta őszi levelek,
menekülünk, futunk
s fent kigyúlnak egy messzi kastély
hívó ablakai.

Könnyelmű, bolondos fajta vagyunk.
De októberben nagyon félünk.
Sápadt az arcunk, fátylas a szemünk
s begyújtjuk a lobogó nagy tüzet.

Gyümölcsök helyett kis szobánkban
a polcokra meséket rakunk,
duruzsoló, piros, érett meséket:
fehér időkre kellenek.

Gondjainkkal megtömjük a kályhát,
- hiszen annyi van, annyi van! -
rövidke négy hónapig, öt hónapig
bizton eltartanak.

Vacogva megcsókoljuk egymást.
Aztán egy egész lompos fenyő-erdőt
húzunk magunkra takarónak:
Téli álomra térünk.

A világ ónszürke odujában
a hideg napok dudorásznak
s fagyos szemmel, ha mind ránéznénk,
az Isten is megfázna közöttünk.

Kinek láza van, rejtse el,
ha bölcsebb a szája, elhallgasson -
pedig távolról édesen búgnak
igaz, fenséges orgonák.

Szegény barlangunk szája elé
máglyázunk lobogó tüzeket.
Keserű gyümölcseink belehullnak
és megbámulják a vadak.

Az ég pislogó csillaga
lecsöppen a fonnyadt levelek közé
s együtt hömpölygeti, görgeti velük
a felsüvöltő, árva szél.

Életünk hulló karácsonyfáján
halkan repesnek a lángok.
Fölöttünk és bennünk hömpölyög
a hidegáramú csönd.

Mosson ki, vigyen magával
fodros hátán mindent, ami volt:
esdő várakozások meddőségét,
kulcsoltkezű, hasztalan imákat.

Hópárnás nagy fenyők alatt
üljünk le a törpék közé,
burkolózzunk a hallgatásba
s húnyjuk le félig a szemünket.

S míg csillagok kezdenek pislákolni,
töprengjünk az eljövő felől:
hogyan kellene megszólalni?
S mindent elülről kezdeni?

Olyan jó hozzád dörgölődni
a szomorúságommal,
beleszédülni lelked melegébe
s édesen szundikálni.

Azt álmodni tejfehéren,
hogy sose születtem meg,
hogy vissza tudod adni
a csókjaimat.

Pattog a tűz és elsűlyed a ház.
Csörgős szánkón összesímulva,
prémes bundákban futunk
a nagy fehér havon.

Tied ez a márciusi hóvirág
az asztalodon.
S az a lángbaszökkenő vörös ház
a láthatáron, az élet fölött.

Tied az a fekete tó,
a fákkal szegélyezett,
hová a bolyongások erdejéből
egy titkos éjjel eljutunk.

Tied a törpék hosszú menete
s az az elnyugodott óriás,
akit letakart arccal, csöndesen
magamban cipelek.

I.

Menni terv nélkül és gondolat nélkül.
Ruhámon lassan átmelegszik a nap,
a szél körülsusogja fülemet
s eszembe juttatja, hogy élek.

A fák incselkedőn az útra hajolnak
s kövek görögnek lábam elé.
Kezemben régi hangszeremet keresem,
mely összetörött, elveszett.

Eszembe jut a szerelmem is
s ha már így van, ideírom
Olyan hűvös, mint az esti szél
s olyan messze van, mint a csillagok.

II.

Az alkonyi fény kering, forog,
örvénylő habja elragad
Andersennel találkozom
s álmodom ezeregyéjszakát.

Idegen arcok közé bukkanok.
Látom testükből égignyúló lelküket,
amint barnán, sötéten imbolyognak
és sírnak a fűzfák alatt.

Minden halat kifogtam a folyóból.
Virágfűzéres messzi barlangjából
szánakozón kacag felém
a sötétruhás Fejedelemasszony.

III.

Lassan húsvét hetébe fordulunk.
Krisztus már indul a Kálváriára.
Zarándokútban piros bogyó
és fájdalom mindenütt terem.

Korbácsütéssel ezer keresztet
hajszoltak már velem a hegyre,
ott állnak mereven a lángos éjszakában
s mégsem akarnak rájuk feszíteni.

Tegnap a pacsirták is hazajöttek.
Elég volt már a szenvedés.
Az élet lassan fölém takarja
a csöndes napok sátorát.