Fekete-fakó mese.
Két ember indult egymás felé
messziről.
Régen.

Vaksötét az éjszaka,
füleikben ólom siketül;
azóta
mennek.

Gyöngyös-hideg alagút.
Nedves kőfal tenyérre tapad.
Keresik
egymást.

Inuk roggyant s fájva fáj,
rekedt hangjuk, ha kiáltanak,
elgurul
tompán.

Némák a mérföldkövek.
Titkon, amit mindük észrevett,
kajánul
rejtik:

Csalódnak a vándorok.
Keresztezték egymást balgatag
útjaik
régen.

Opálos árnyak a bérci bordán,
töprengő törpefenyők.
Úgy elfogyott az élet
idefenn!

Szürkés fehérség, csend, hideg,
az ég peremén szúró csillagok
s néha robogva, zuhanva dörgő
lavinák.

A fenyők szélsóhajokat küldenek
idegen, messzi síkokra:
Jaj nekünk, magányos fáknak,
jaj nekünk itt a tetőn!

Apáink dárdás üstöke még
a felhős egekbe döfött; -
unokáink már ki sem látszanak
a hó alól.

Körül a tenger végtelen,
csobog, susog a hallgatag hab.
Jaj-szavak búgnak itt is, ott is,
de tompa mind és fátyolos
és egyre halkabb, egyre halkabb.

A templomtornyok imbolyognak,
tejszínű, ködös, sűrü pára
száll be a házak ablakán
s álmosan készül el a város
a reménytelen éjszakára.

Egy-két alak megy még az uccán,
lépése álom, mese, múlt -
Egyre fáradtabb, csöndesebb lesz
s aztán egyszerre nem is látszik,
ködbe merült, álomba hullt.

Sápadt, szép kicsi leányarcok,
mosolyai egy-egy betegnek -
zsibbadtan, ólmosan szétfolynak
s mint titokzatos boszorkányfüst,
réveteg-lágyan ellebegnek.

Az utolsó fény is ellobban
és vissza nem tér már soha...
Tengerrel, köddel, éjszakával
összecsitulva elmerült az
emlékezések városa.

Ne gyere hozzám,
ne közeledj!
Az ősz hulló levelein
megírom, amit akarok.

Egyet füttyentek,
keserű lesz minden édes,
édes minden keserű.
Ajakad se kell.

És ha jönnél,
úgyis csak szívem van már,
piros, hideg.
S azt is az oltárra teszem.

Kiszivattyúzták az üvegburát,
a lelkemet.
Nincs benne hang, csak meredtszemű ősz.
Csend és homály.
A hullt levelek ágya mély, puha,
selymes halom,
de nem zörög turkáló láb nyomán,
nem is zizeg.
A varjú se csárog a jegenyén,
csak tátogat.
Halálos-némán teljesedik el
a rendelés:
Aki elfáradt, nincs kinek köszönjön,
aludni megy.
Az álmos űrben úgy úszik-lebeg
sok furcsa vers,
mint az ökörnyál udvarunkon, otthon,
ősz elején.

Ha most valaki halkan idejönne,
idelopózna a hátam mögé
és megkérdezné: fáradt vagyok-é?

Kicsi kezét, mint tearózsa szírmát
finom-borzolón fürtjeimbe lökné
s én azt hinném, hogy úgy marad örökké.

Leoldaná selyempuha kendőjét
és vállamra tenné, hogy meg ne fázzam.
Ajkával mérné: nincs-e lázam?

Nem lenne szava, nézne csak,
míg én hallgatnék magamat keresve,
lelankadva egy félbemaradt versre...

S ha már szabályos lett a pihegésem
és lelkem földjén álom-eke szánt át, -
vigyázva, halkan elfödné a lámpát...

Napsütötte tájak álma,
csalóka, távoli mese
úgy belefájdul az emberbe
ilyen magányos őszi estén.

A lélek szállna, jaj, be szállna
ilyen magányos őszi estén,
átszelné a láng-Szaharát,
megfűrdene a Nilusban.

Pálmák sudarán sütkérezne,
megfűrdene a Nilusban,
de ez a nyirkos, dudoló szél
megdermesztette a szárnyát.

Rossz szavak, ferde nézések is
megdermesztették a szárnyát
s alig tud fáradtan repesni
rosszlevegőjű szűk szobában.

Mozdul a lélek, repes lomhán
kripta-homályú szűk szobában
és dong és dong a lámpa körül,
mint egy halódó őszi légy.

Szemem falán kívül is, belül is
ez a kietlen őszi tájkép:
sétatér.
Azok az emberek, akik most hangosan beszélve
haladnak előttem, rögtön eltűnnek a fák közt,
az a nő, aki mellettem ül a padon,
mindjárt meghal, feje félrebillen,
szeme kiszárad, húsa lehull.
Milyen egyedül leszek!

A lombok is leszállingóznak,
a jövőéviek is; fakadásuk hiábavaló.
Csak én fogok itt ülni magányosan,
céltalanul, haláltalanul sok-sok iszonyú évig.
Mindjárt elnémulok, nem lesz akihez szóljak
s azt se mondhatom el, hogy nincs akihez szóljak,
s mire nyomdagépek méhéből életre edzve
ez a vajúdó vers világra jön,
csak üveges szemek bámulják mindenünnen:
Nem lesz, aki értse.

Jaj, be keserves ez az őszi sétány!
A levegő mintha végtelen víz volna,
türkiszes árnyú, zöld tenger-medence,
hová sosem szürönközik sugár.
A fák:
sűlyedt hajók árbocai.
A bokrok:
nagy vízi pókok, óriás meduzák.
Az út:
kanyargó, nyúlós tengeri kígyó.
S a tó:
sötét álom a szívem fenekén.

Jaj, milyen szánandó lehetek így,
sírásra görbült szájjal,
magamra húzva az est köpenyegét,
lelógó karokkal a rózsafa mellett.
Dehát egyedül vagyok,
felhő-kígyók kúsztak a csillagokra,
senki se láthat.

A csend-falon kísértet-újjak motoszkálnak,
nehéz illatok kapaszkodnak vállaimra.
Először csöndesen nyöszörgök,
aztán hangosabban sírok,
aztán az egyedüllét iszonyú félelmében
felszökök és rekedten kiabálok:

- Emberek, halló, emberek!
Idegyertek, itt állok a kertben,
ember vagyok, kétkezű, kétlábú, mint ti,
pirosszívű, vonagló életű,
azonfelül költő, aki szépeket akar írni
s felétek tárja karjait.
Gyertek ide, vegyetek körül, lármázzatok,
kérjetek verseket, tegyétek a lapokba,
adjatok sok pénzt, jó meleg ételt,
kínáljatok borral és szerelemmel,
csókoljatok meg, szeressetek!!
Hiszen tudom, hogy nem egyedül vagyok
a földön, él még valaki.
Jó emberek, ne hagyjatok elesni
gyöngén, reszkető ínnal,
átokkal piros, fiatal ajkamon -
Emberek! Emberek!

Kiáltásomra fülledt sötét a válasz,
senki sem felel.
Messziről ropogós muzsika olvadt foszlányai
folynak csiklandozva fülembe
s kétségbeesésemet végighengereli
a táncdobogás hömpölygő, zavaros gurulása.
Lakodalom van valahol az ezredik házban,
a nagy ucca végén. Oda mentek,
mindenki oda ment, az egész világ.

Engem itt feledtek.

Fekete-kék az éji ég.
Bokrok testőrködnek az útfelen.
A fák megláncolt árnyékai,
mint messzi kutyák, csaholnak.

A világ nagy virágkelyheiben
gyöngyös borként csillog az élet.
Szikár angyalok suhannak:
szivaccsal itatják.

Felvöröslik a hold is az égre,
kisebb, halványabb a tegnapinál.
Kicsi fényt az én szememből is
kiloptak tegnap óta.

Leülök egy kőre az Olajfák hegyén,
könnytelenül, nyugalmasan.
Csak mert nem érdemes úgy sietni
a temető felé.

Kis csemetefa satnyul az uccán,
a ház előtt.
Hátgerince fáradt, görbe, kiszáradt.
Este, amikor senkise látja,
kilopódzom hozzá börtönömből
s melléje lépek.
Nyirkos szelek hátán lovagolva
zörgő levelek menetelnek...
A szomszédéknál veszekedés van;
nyárikonyhájukból keserű füstöt
csap ki a szél.
Messziről harangoznak.

S mi csak állunk az értelmetlen estben,
mint két furcsa-finom, fekete sóhaj.
Vállat vonunk, kicsit szomorúan,
kicsit közömbösen:

Meghalunk.

Jönnek langyos, izgató szelek.
És jönnek lila alkonyatok
és fojtott szavak.
És jönnek bodros, fehér fellegek.

Habos felhő-ágyakon
álmodnak szűz, tejarcú lányok
s régi-régi mosolyaim egén
suhannak messzire.

Pici fájdalmak vibrálnak a szélben.
S míg görnyedten imádkozom a kertben
és bong az estharang, -
lassanként ravatal lesz az ég.

És egyszer, tudom, te is elmégy
a nyughatatlan árnyak útján.
Mogorva lesz, üres és értelmetlen
a hóbaguggolt kis fagyos faház.

Tárva felejted az ajtót.
Küntről beszitál, borzongat a köd
s az esti szél bezúg, besír
a végtelen fjordok felől.

Egy elfelejtett képedet
felakasztom a deszkafalra,
örökmécsest gyújtok elébe...
És csöndesen a küszöbre ülök.

Egyedül maradtam a földön.
Házak, sürgönyoszlopok,
toronycsúcsok merednek ki
a magányosság homoktengeréből.

Az ember hangos beszédét,
dalolását, kétségbeejtő titkait
beitták a kövek,
hogy soha tovább ne adják.

Ha jól számítok, kalendárium szerint
most vasárnap délután van.
Fölmegyek egy síricsendű ház
márványlépcsőzetén.

Az élet fölfedezett titkára gondolok,
szeretném elmondani valakinek, -
de ásítnak a szobros folyosók
és tompán konganak.

Nincs többé ember.
Jéghideg ablaküvegre szorítom
homlokomat. Kibámulok.
Ha kiáltanék, se hallaná senki.

Valami arcot, szentséget viszek
elrejtve mélyen.
Havas nagy úton bandukolok
szembe a lemenő nappal.

Ezt a szentséget nem ismeri
senki kívülem:
Elítélt próféták máglya-lángja
perzselte a szívembe hajdan.

Talán az otromba erdők mögött
találok egy kicsi kunyhót,
ahol a fehér fenyőasztalkából
oltárt csinálhatok.

Ott egy Istent imád majd velem
a kunyhó apraja, nagyja
s hiába búg az éjben
a hitetlenség farkasüvöltése.

De addig bandukolok a havas úton,
szembe a nappal -
Sötét terhek dőlnek az életemre
s ferde árnyékok hullnak a hóra.

Mindennap több, tisztább a szépség,
szivárványosabb a szomorúság,
közelebb búg az eszelős zene, -
csak a barátaim sora gyérül.

Nem bántanak, csak elszökdösnek,
ahogy kanyarog, kúszik a hegyi ösvény,
ahogy mindjobban lángol a homlokom.
Ketten se maradtak immár.

Egy Madonna-arc fürdi magára még
igéim hósziporkás zuhatagját,
de őt is borzongatja már a hegyi szél,
szemében villog a félelem.

Megállok a fehér csúcs végtelenjén.
Mosolygok. Az ég szomorú, tiszta,
az a különös zene is itt kering.
Az Istennek sincs társa az ormok felett.

Fehér ezüstfolyó suhan.
Partján sejtelmesek a fák,
habjai közt örökké tart az álom
és babonásan, ezüstösen suhan.

Itt építettem házikót magamnak
ködöt rezgető, hihetetlen martján
s igézve számolom minden este
holdfényes életem napjait.

Csak egyszer merülök meg a folyóban.
Meghal mezítlen testem lángolása
s aki helyettem újra partra száll:
fenséges, komor ezüstszobor.

Hát azt se bánom, az se lesz csúfabb,
ha elzuhanok a kietlen erdőn
halott nagyapám mellé.
Kering, dudol, jajgat a szél.

Amit csak eddig hiába kergettem:
Vijjogó, kóválygó keselyűk nyomán,
villogó hóban a vérnyomok nyomán,
sorjában, szépen mind hozzám találnak.

A monoton-sóhajú fekete erdő
télen havat, tavasszal friss virágot
szitál elapadt sebeimre.
S hanyattfekve unokáimra várok.

Néha egy titokzatos kéz
fölpattintja az avitt ablakot.
Az ereszről hólé csurog
s jégcsapok csöppennek finoman.

Pattanó rügyek ritmusos hada,
megbomlott sugárkéve-sereg
döbben be a feltárt üregen
a szellőző lélek titkaira.

Fehér ágyon, liliomok között
fekszik a halott királyleány,
halvány keze mellére kulcsolt.
S lengeti haját a tavaszi szél.

Hajszálnál finomabb fonál
a szomorúság.
Ha harmatosan rácsillog a nap,
szivárványszínű.

A házunk előtti öreg akáctól
a sarkcsillagig,
onnan a holdig szőttem a hálót
e sejtelem-fonalakból.

Éjszaka gyémánt, nappal ezüst,
harmata: könny, -
villámra, viharra mozdulatlan,
de lengeti sóhaj.

S én gunnyasztok a háló közepén,
éjféli szürke pók
s úgy várok lakomára keringő
kóbor lelkeket.

Szobám falára rácsorog a nap
és rákúszik a hűséges folyondár.
A holnapból illat-futárok jönnek
és törnek tavaszi melódiák.

Harsogón habzik az élet,
pajkosan hullámzik kelet felé
és torpanástalan útjában hahotával
mossa körül a mohos szigetet.

Kűrtszó lobog a levegőben,
tűzek dalolnak ropogva, harsonázva;
ágak hegyén úgy robban ki a rügy,
mint a puffanó puskalövés.

Gerjedt, tajtékzó emberek
rohannak nekem villanó csatabárddal,
szívó ajkak tolakodnak a számra
s akár a ködön, túlrohannak rajtam.

Én vagyok a láthatatlan ember.
Kinyújtott, merev jobbkezemen
nyugodtan ül és örök csendben alszik
a magányosság szentelt madara.