Írom e fekete verset
ezerkilencszázhuszonnyolcban,
mikor emberek megőrülnek,
mikor a tükrök összetörnek.

Talán görbetükör a tükör
s csak én látom nyilt, síma lapnak.
Talán holnapra összetörik
a lelkem.

De ma még belőle szikrázik
a zajgó, végtelen világ, -
egyszerre vetülnek a parányi csirák
s a robbanva zuhanó égitestek.

Valamelyik eldugott sarkából
gyászkocsit indít február
s egy furcsa maszkkal kevesebb kergül
az őrült karneválban.

Tántorgó vén csavargó,
ki feledést keres.
Mint aszott napraforgó,
az arca nyűtt, rezes.
Jött. Szembejött az uccán,
recsegő, vad-hideg
havazó herce-hurcán:
Senkije senkinek.

Félszeme vérbevillant,
a másik könnyezett.
Meggyújtották a villanyt,
kongott a kövezet;
zuhanva lépett rajta,
mint akit átok űz,
s ványadt igét sóhajtva,
nyögött és sírt az ajka:
Hol a tűz? Hol a tűz?

Mellemhez kaptam akkor
és - üres volt a börtön!
S úgy ordítottam hörgőn,
mint akit pokol éget
Te vad szemet meresztő,
részeg madárijesztő,
ki engedett ki téged?

Elbújt előlünk az irgalom napja,
ronggyá olvastuk már a bibliát,
s a harsonás, ítéletes világvége,
ki tudja, merre még.

Az őszre tél és újra nyár -
ha fűtjük is, hideg a szobánk.
Plátót és Kantot betéve tudjuk,
odvasakat ásítunk.

Mintha pályaudvaron ülnénk,
únosan valami vonatra várva.
A bölcsebbek mereven mosolyognak:
ők már tudják, hogy semmi se jön.

De jaj lenne nekik, ha mondanák,
ezer jaj, hogyha nevetnének:
A tömlöcökben nem fér el a jajgatás,
az őrültek háza zsúfolva van.

Unatkozó emberek karácsonyfát
gyújtottak a főtér közepén.
Belefűrdünk gyermekesen a lángba.
Egy sovány pap beszél.

Azt mondja, hogy sokat kellene sírnunk,
nagyon rosszak vagyunk.
S mi letérdepelünk és kórusban zokogunk:
Miserere! Miserere! Miserere!

Amerre én megyek
lángot vetnek a hazugság-erdők,
bennégnek a kifacsart gondolatok,
a maszkok lehullanak.
Néhány gitár és hegedű vijjog
nagyon messziről:
emlékek, emlékek, emlékek,
nem komolyak, nem fájnak.
Kiönt medréből a köd,
elnyeli a sugarakat,
elönti a tornyokat,
templomok, házak nincsenek,
az anyám sem mosolyog,
keringő, szédült zuhanás
van a szívem helyén.
S a tetőn, bolondságok fölött
két kitárt kart mereszt
egy hívogató, fekete,
borzalmas kereszt.

Az őszi alkony mély, parázna
vággyal simúl a hegy fölé,
beteg szélben liheg
a hamvadó nap parazsára.

Sok vén, esőlocsolta háznak
falán rikolt a nyomor-plakát.
Autóbuszokon vézna emberek
döcögve fáznak.

Szemek futnak a hideg holdig.
Egy kisfiú a szívét fogja,
a toronyra néz, a levegőbe:
úgy fél, hogy összeomlik.

Senki se tudja, mit veszített,
de a sétatéren, a híd alatt,
az ágyban, a csókban, a zsebében
valamit mindenki kutat.

Valahol valami eltörött,
valahol valami nincsen rendjén.
...Künn a határban Kain zokog
a holt Ábel fölött.

Mert már megint jönnek azok a fellegek,
megint eső lesz.
Megint sár lesz és ólmos ködburok
a lélek körül.
Éjszaka megint fennülhetek ébren,
hallgatni, amint a végnélküli eső
paskolja a falakat és zubognak a csatornák.
Megint, megint és már nem is remélem,
hogy vége lesz.

Valahová el akartam utazni tegnap,
egy kis felfrissült lélekremegésre,
Nápolyba, vagy nem tudom hová,
ahová egy életben csak egyszer megy vonat.

Aztán sokszor olyan buta kis ötperceken,
sokszor csak pillanatokon múlik
az ilyesmi, a napsütés,
a jólszületés, az igazi élet,
minden.

Nem találom a lelkemet sehol.
Aztán már meg is jött a köd,
már megeredt a gyűlölt permeteg.
Bemegyek a szobámba, becsukom az ajtót,
behúnyom a szememet.

... Magam előtt látom egy távoli vonat
motollázó sok kerekét,
hallom élettel-teli, ütemes zakatáját
s a mozdonnyal szembegurul a sínen
egy forrón felkelő,
óriási Nap...

Hálózó drót felett
megakadt testemet
nem veszik észre.

Áramtűz aranyoz,
rángat és villanyoz:
nem veszik észre.

Vergődök, remegek,
mint lázas betegek:
nem veszik észre.

Mélységes rögökre
vérezek hörögve:
nem veszik észre.

Ordítok, mint a vad
mindenki elhalad,
nem veszik észre.

...Símulok, hallgatok,
kinyúlok, meghalok...
Nem veszik észre.

Horpadt a fej, korhadt a láb.
Minek eddig? Minek tovább?

A sáros, véres, szennyes út
ezer irányba szertefut.

De jobbra hát? Vagy balra át?
Az ember nem leli magát.

Minden sejtje külön sikoly,
a tüdejéből vér sipol,

fölötte fák, nyakán hurok
és ködburok és ködburok...

Régi zavaros rémmesékből
felködlik a képe:
Torzonborz kutyafeje van,
suhogó, nagy fekete szárnya
s ha vörös fénnyel feljön a vacsoracsillag,
embereket eszik.

Alkonyat felé már zsong az agyam,
torkomban lüktet a szívem,
félek.
Minden sarokban ott ül a Rém,
neszel, motoszkál, leskelődik,
összehúzódik, felnyúlik, imbolyog, gomolyog
a gumitestű, nyúlós árnyék-szörnyeteg.
Lámpát gyújtani nincsen erőm,
csak ülök, egyre ülök,
szűkölök, fütyülök
s ha nem bírom tovább,
menekülök.

De hiába rohanok a pitvarba is,
udvarra lihegve hiába futok:
Minden sarokban ott ül a Rém,
véres szeme villog, a szárnya suhog,
a rózsafák mögött,
a hátsó udvarban is,
a ketrecek és ólak háta mögött,
s ez így van minden este
és így megy minden éjjel.
Agysejtjeim létráján fel és alá futkos
az őrület
és nincs kegyelem!

Csak néha füstölög ki belőlem
zavaros kicsi imádság, - valahogy így:
Isten!
Kis gyermekek jóságos Istene!
Adj nekem tiszta-kék gyermek-szemet,
mellem medrébe mozdulatlan lélek-tavat,
hogy nyugodtan ülhessek ki a ház elé
s a Végzet sötét odúja előtt
úgy érezzem magamat, mint a gyermekek,
akik csigaház előtt az útszélre kucorodnak
s cérnaszál hangon kórusban énekelik:
Csigabiga, gyere ki!
Ég a házad ideki

Vörös máglyák gyúlnak a homlokom mögött.
Nehéz társzekerek húznak el dübörögve.
Felébredt benne valami régen látott ucca
hörgő zajával, amint az estbe zuhan.
Keresztűl hömpölyög ereimen, az ucca
erein, sikátorain a tegnapelőtt hallott
nyomdagépek agybafészkelő
őrjítő zakatolása:
Szennyes áradat zuhog. Segítségért sikoltanak.
Nekivadult zápor paskolja a meggörnyedt
fákat. Púpos, ijedt kérdőjelek.
Tűz van! - bődül egy szörnyű férfihang
(lehúnyom a szemem...)
és dobolják és visítják szerte:
Ki jön máglyát oltani?

Túl hörgésen, lármán, döbbeneten,
halványkék messzeség hegygerincén
áll egy soványarcú fiú.
Nyugodtan áll. Olyan ismerős!
Integet, kiált és hív magához,
de csak némán tátogó szája látszik,
csak bánatos szeme csókol idáig.

Aztán újra a láng... a füst...
a láng... a fűst...
Könnyek sem tudják eloltani.

Álomra hajlott már a zöld futópaszuly.
Az esti szelek szája tárogatóba fúj,

nyöget valami régi kuruc éneket,
gyerek-sírású álmot, elmult éveket,

sötét vitézkötést vitézlő várnagyon -
Gondolom, hagyja abba, únom már nagyon.

Ringó nyugágyam mellett kis tücsök terem.
Hegedűjében csupa csikló szerelem

s amíg felringanak feszültáramú csókok,
hajdani esti séták, holdsugaras bókok,

szívemből száz emléket zuhatagba mos ki -
Gondolom: jó lesz ezt a tücsköt eltaposni.

Azután messze éjben, nádasok felett
röhejes dalba robban lángos őrület,

a hangja átkozódó, tépő és irígy:
cibálthajú aggastyán énekelhet így,

kitárt karokkal, minden őrületnek atyja,
amint nádasba tévedt eszét hívogatja -

és üvöltése fáj, mint agytépő doromb:
Hej, én vagyok az isten, mindenki bolond...

És mondom halkan: ez a végtelen, kusza
nagy relativitás legmélyebb himnusza.

Aztán felállok és szobámba ballagok.
Befüggönyözök félve ajtót, ablakot,

ideges újjam reszket, gyertyacsonkot állít,
körberakom halott őseim koponyáit

és mint komorpalástú pap, mikor temet,
énekbe kezdek én is, hangom elreked:

Körülöveztek a Halál nyögései,
a pokol kínjai elfogtak engemet - - -

Valahol itt van köztünk a pokol,
kénköves lángjai itt lobognak
magosan és láthatatlanul.
S olyan gyanútlan, olyan kék az ég!

Én magamról nem is beszélek.
Hiszen, hiszen tudom régóta már,
hogy patakzó, nyílt sebe vagyok
a szívenszúrt, a nyomorult világnak.

Jaj, hol van a tündérkirálynő,
hol van dióbarna két szeme,
mely után hadonászva futottam
ólomnehéz, esztelen kábulatban?

És hol vannak a nyugodt, szép napok?
Hol van a végtelen-nagy sima tó,
melynek tükrébe bámulhatnánk,
mint bölcs és nyugalmas hindú papok?

Csak a viharzó szomorúság maradt.
Holt férget hiába csókol március,
engem is hiába glóriáz a nap
s ma már ajkam is hiába csókolják.

Valahol itt van közel a pokol,
lángjai lobognak láthatatlanul.
És fel-felsírnak a kemény kövek
imbolygó, nesztelen lábam alatt.

Akácos uccák borzonganak.
A házelőtti görbe lócák
a titkok taván úsznak csöndesen.
A tornyok imádkoznak.

Féltérden álló viskók ablakán
kilopódzik a horkolás;
fekete gyárak megrekedt füstje
keserűen facsarodik.

Fantasztikus sikátorokon
zsákban cipelem a holdfényt
s tépett foszlányban veri hozzám a szél
anyám sírását.

Szívembe mart egy rozsdás érc-horog.
A bérc-torokból rózsás vér csorog
s a szívem, s a föld, s a kavargó minden:
egyetlen sajgó, szédült panoráma.

Rémítenek bús misztériumok.
Nagy lepkék szárnya, mint a szél, suhog.
Isten motozza át a bokrokat
s a nagy világon nincs elbúni hely.

Versek buzognak színezüst gitáron.
Bátran kilépek, mellem kifeszítem
s a parázsló, vörös serpenyőből
bodrozó füstök csapnak az égig.

Én asszonyom: a szépséges Halál.
Hozzásíró szerelmes dalaim
úgy húznak végig a világ felett,
mint éjji, fáklyás templomi menet.