Egyszer megtalálnak.
Meg kell találjanak.

Holdas éj lesz a sivatagon.
Két karom, ujjaim
kimerednek a homokból -
Lebontják, ássák a fövenyt
és megtalálnak:
a szívemet is,
a kincsemet is,
a titkomat is.

Nyújtott énekkel, teveháton
ügetnek velem
remegő sugár-szőnyegen
Fáraók örök sírja felé.

Bábel
újra-épülő, szörnyeteg
tornya sötéten áll fel.

Százan
hordják a követ, vasat, márványt,
gőgös, nagyzajú lázban.

Görbe
ásóval őszi udvaron
jeleket írok körbe.

Reszket
az est a tölgyek sudarán,
amikor ásni kezdek.

Mások
minél nagyobb tornyot emelnek,
annál mélyebbre ások.

Túl minden jelzőn és rendeltetésen
meglapul a dolgok lelke,
a kérlelhetetlen, bronzsötét
egyetlen lényeg
s valami igazság hömpölyög
a folyók fenekén.

Háznak mondasz valamit
- négy fala van, -
pedig nem az.
Kályhának mondod,
pedig nem az,
virágnak mondod,
pedig nem az,
asszonynak mondod,
Istennek hívod,
pedig nem az.

Nevükön szeretném nevezni őket
ilyenkor alkonyatkor.
Kinyúl értem bizonytalan szavuk,
megölel láthatatlan karjuk
s úgy ringok el a titkok titkán,
mint az anyám ölén.

A Göncölszekér vertacél rúdjából
tollat faragok.

A tintasötét éjszaka levébe
mártom a hegyét.

Havas mezőkre, vak ködök falára
sorsokat írok.

A kemény, konok ákombákomok
állnak feketén.

Az angyalok hosszú széltrombitákon
dalt dideregnek

s a pólusoktól az egyenlítőig
zokog az Ember.

A tegnap is elment, a holnap is elmegy,
az öröm is elment, a bánat is elmegy -
Udvarunkon a cseresznyefa
minden tavasszal kivirágzik.

Csókot is adtam, erőt is adtam.
Sokért cserébe keveset kaptam.
Egy gazdátlan burnusz üget
a forró Szaharán.

Agyvelőt tépnek, ideget falnak
örökös csaták, új forradalmak,
de kedvesem szájszéle égő,
piros, mint a vér.

Harangok szólnak, engem temetnek,
nedves sírokban holtak nevetnek;
bizony mondom, egy szép napon
sárba zuhan a nap.

Apám is meghal, fiam is meghal,
a színek ordító rendje is meghal
s görnyedt háttal a kusza vonalak
értelmét keresem.

Hát nem volt boldogabb az ősi Semmi
az új semminél, mely valaminek
tudja magát?
Miért kellett bágyadt mosolygásainknak
önmagukra ébredniök az élet ágyán?
Miért döngetünk véres ököllel, eszeveszetten
olyan kapút, melynek csak egyik pántja
sok ezer fekete mérföld?
Téli estéken keservesen énekelve,
őseink és dédunokáink hajából
miért fonjuk az élet hosszú kötelét?
Miért faljuk fel egymást
akkor is, ha nem vagyunk éhesek
s miért pattan fel gőggel a gerincünk,
ha végigütnek rajta?
S miért nem akarunk lefeküdni ősszel
hullott levelek közé, mint aszott szemét
a seprű alá?
Nagy kerek szemmel is mért nézünk vakon
a forgószelek tátongó sodrába?
S miért lát kicsivel többet az ember,
ha csöndesen ül egy percig... így...
s behúnyja a szemét?...

Lemerült, felbukott,
lebukott, felmerült.
Elnyelte a zöld pokol jajgató torka
s újból kivetette.

Különös tárgyakat hozott fel:
fénylő halakat,
királyok koronáját,
koldusok sírását,
eltűnt világok árnyékait,
segélykiáltásokat;

ismeretlen, eljövendő órák
imbolygó üzeneteit,
sűlyedt hajókból árboc-szilánkot,
gyilkos szemek bús, beteg fényét,
halott menyasszony mosolyát.

Felbukott, lemerült,
el sem igen képzelhette másként.
A gyöngyhalászok mind kikacagták
s hogy mi van a kezében, mi a kincs,
honnan hozta és miért,
maga sem tudta meg soha.

Eget kémlelek néma fellegrésen
és szúnyoghadként körülzummolyog
ravasz talányom: célom, születésem.

Varázsigémet balgán kisugom
a hazugarcú, kémlő alkonyatnak -
Jaj, ha most ledől széna-trónusom.

A hűvös este furcsa, enyhe-kék
s felötlik a Császár Szent-Ilonája -
(Rémet idézni egy perc is elég.)

Hullott rózsák közt botorkáltam térdig
s hogy koszorúba fűztem annyi jajt,
bolondnak néznek s azt mondják: nem értik.

Kifordultak a nappali kaszák.
Most csak imásan, összefont tenyérrel
könyörgöm ki az éltem igazát.

Szél-korbácsával az éjszaka megver:
Ne kérdezzed és ne merd panaszolni,
hogy miért lettél lélekszemű ember!

Felrémlenek most, akiket kivágott
velem együtt zord zsákjából egy éjjel
és hajdan velem láttak napvilágot:

Vad égitestek, kozmikus csirák.
Csodáló szemű, szelíd kicsi borjú -
hegy tetején kis gyermekláncvirág,

a tenger tükrén ezer szürke hab.
A khaosz sok-sok tudattalan léte,
s tán néhány ember, aki boldogabb.

... A sötétség jó, bársonyszőrű teste
feledtetően hozzám dörgölődik,
jelenést tár a könyörülő este.

Őstragédiám kongófalú boltja
szétpárázódik tudatom alá,
s meglátom, aki - tán lehettem volna:

Hajnalba-borzolt aranyködön át
örökszép Nápoly sötétkék egére
Vezuv füstöli ákombákomát,

pár csacska kérdést készül odaróni,
s a tenger partján - félmeztelenül
áll egy koldus, víg, boldog lazzaróni.

A hold elrejtette arcát.
Fáklyáink fénye elhullt
s lámpásainkat kifújta a szél.
Megyünk
gyalogosan, bús-kevesen,
csatakosan, keservesen
az erdő felé.
Megyünk.

Lándzsáink hegye bosszankodik,
hogy nem tud fényleni,
mellvértezetünk alig-alig tűri
szívünk egyre fulladtabb zuhanását.
Aranysarkantyunk lovat keres a sárban,
de nem talál.

Iszonyú az élet sötétsége
hatszáz évből visszatért lovagoknak.
Egy lépést se látunk előre
s a jelent se látjuk,
egymást se látjuk,
csak sötét elektromos szikraként ugrál
közöttünk fejből-fejbe a gondolat
szakadatlan ismétlésben:
Vajjon megöljük ma a sárkányt?
Vajjon megöljük ma a sárkányt?

A hold elrejtette arcát,
fáklyáink régen csonkig égtek,
lámpásainkat kifújta a szél -
- s a vezér, a bolond vezér,
akit az éjben senki se sírat meg,
összeesik.

Kérdezhetnétek:
Mit akarsz ezzel a torz,
félig megvakult tükörrel?
S én vándorútamban mégis felmutatom,
ősbizalommal mégis dadogom:
Íme én, íme te!

Lássátok, leméritek a hold hegyeit.
S mert messze vannak, mérföldekre nyúló
árnyékairól méritek.
Így mutatom én nektek a dolgok
másvilágra nyúló árnyékait:
Hegyek árnyékát,
házak árnyékát,
városok árnyékát,
magatok árnyékát.

Valaha, mikor Hóreb hegyén jártam,
előttem is égig csapott
a csipkebokor lángja
s azóta borzongó mellemben lakik
a Kimondhatatlan Nevű.

Rendeltetésem még titok.
Járok a kiterített lapon,
a világ mezeje szélén
s elfog a félelem reszketése,
mikor süvöltő éjszakán
ott nyitom fel az ócska bibliát:
És lőn Salamon: király
az egész Izrael fölött.

Gyöngyházcseppekre bomlik a levegő,
részegen kacagnak az emberek.
Senki se gondol a sötét Szoborra,
álmában se látta senki még.

Napsütötte ősz; fecseg a korzó,
katonazene harsan a házak között,
cintányér csattan, pereg a dob -
Az óriás előtt senki se tiszteleg.

Szerelmes párok, gerjedt szívűek,
bizsergő ínaik unszolására
a ködfekete talpazatra kúsznak:
ott csap lihegve szájra a száj.

... De valahányszor hanyatlik a nap,
a sose sejtett, láthatatlan,
gigászi szobor hideg árnya
végigfekszik a balgák városán,

s ha fellobbantak a lámpa-lángok,
a suhogó, nagy lovas árnyék
leléptet halkan a házak közé
s minden tizedik kapura keresztet ír.

Halad az ember-karaván.
Förgeteges, sohase képzelt útakon,
éjszakák rejtelmes viharain,
félelmeken és csodákon át.

Már-már azt hiszik, hogy álom,
megcsodálják, hogy vannak
s hallgatják a vaksötét éjszaka
fojtott, titkos nyögéseit.

A rémület mereszti fel szemét,
ha villámok vonala villan:
Soha ilyen iszonyatosnak
nem tetszett még a táj.

Mérhetetlen szakadék elől
anyáik könnyével az alján;
hátuk mögött a megrepedt bazalthegy
ugrani készül.

A halálos, dermedt rémületbe
csak a hitetlen vakok röheje csattan:
Semmit se látunk, semmit se látunk,
megőrültetek!

Az emberek ártatlan pici borjakat
visznek a vágóhídra.
Fújtató lokomotívokat csinálnak
s meghajszolják a gyanútalan őzeket.
Az emberek kikacagják,
akik testvérnek nevezik őket,
drótsövényeket húznak, farkasvermeket,
lövészárkokat ásnak.
Az emberek uccát köveznek pokoli zajjal,
lerombolják a költők márvány-palotáit.
Az emberek rosszat beszélnek arról,
akit én szeretek.
Az emberek kitépték harangozó szívemet
s felakasztották a falra:
Róla nézik: hány az óra -
és kurjantanak, ha megáll.

Álmos vonatok dohognak a ködben,
gomolygó nagy mezőkön.
Régi pogány templomok ajtajában
illatosan csap fel a tömjén.

Pán isten nyomában
borzongva, tülekedve fázik
nagy meztelen sereg.
S az országúti Krisztus sír a kereszten.

A szökőkút csobog a kertben,
elmélkedik a lucfenyő, -
holt levelek közt ringva a tavon
szerelmes párok csónakáznak:

Ruganyos, őszhajú aggastyánok
ifjan kacagnak a szélbe
s csak az lesz öreg, nagyon öreg,
ki megúnta az életet.

Legyen áldott a bánatosan forgó,
kevés jót adó világ
s benne az apró emberhangyák
nyüzsgő céljaikkal.
A folyókban legyen sok a hal,
az erdőkben a vad
s találják meg mások helyettem
az élet békességét.
Legyenek áldottak a nők,
akik a szemembe kacagtak:
Mézes legyen minden csókjuk,
legyenek szép gyermekeik.
S legyenek áldottak a szöszke fiúk,
kik márciusi fényzuhogóban
valami elhagyott mezőn
csontjaimmal játszanak.

Be kár az elmult ünnepekért,
az elszalasztott csókokért,
be kár mindenért,
amit megírtam.

Mert bizony, bizony úgy van az,
hogy a költőktől elfut a tavasz,
amit ajkukra vesznek,
nincs bennük már.

A kimondott szó elhangzik a fülnek,
a kidalolt vágyak rendre kihülnek
és fehér lesz az arc,
mint a hófuvás.

Az űrbe röppent minden cél, kiholt vád.
A feloldozott, sirató Magdolnát
nem csókolhatják meg
többé bűnösök.

I.

A boldogság úgy megy előttem,
mint napkeleti bölcsek csillaga,
de nem áll meg, de nem áll meg soha
Betlehem fölött.

Bölcsesség és derű
elbújtak egy nagy fa mögé;
vándor-kenyerem íze keserű
és zsebórám megállt.

S velem suhan ez a nagy árnyék,
a halál árnyéka,
arcomon egy fekete barázda
s kivert királyfi kincse: a mosoly.

II.

Micsoda romok fölött megyek!
Füstölgő tanyák,
nyikorgó csontváz-karok
mutatják a hajnalodó utat.

Kedvesem egy föl-fölcsillanó
mosolyát kutatom
későn virágzó fagyalbokrok alján
s a világ végét rettegem.

Elhagyott templom küszöbén
áldom a suhanó halált,
ki fekete köpenye alatt
megmutatta az életet.

Valami nagy, elérhetetlen szerelem
ködlik a mezők felett,
elnyújtott, fájó, végtelen kiáltás
a boldogság után.

Kicsi galambok kimerészkednek
fehérlő szárnyaikkal
a feslő márciusba s lábuk elé
olvadt patakok csörgedeznek.

Jégvirág, jégvirág, jégvirág,
sok megbámult cigarettafüst...
Jaj, be jó lenne már
egy kis feltámadás!

Mozdonyok dohognak,
gyors lábak forognak,
égből lenyúló hosszú karok
kavarják a tavasz életét.

Valaha el lehet-e érni
a bús elérhetetlent?
Vagy elfojtott vággyal elfüggönyözni
minden ablakot?

Ébredő, fanyar boroszlánok
símulnak a nagy sziklasírra
s bent fekszik Lázár némán, hidegen.
Harmadnapos halott.

... És ha megoldás már nem lenne más,
Nyugalom-folyó partjára feküdnék.
Csobog a nagy víz és zizeg a sás.

Csaló, játékos, távoli nagy élet
zaját hallgatom kövült nyugalomban
és jégpáncélos szívem meg se dobban.

Sötét álmom lesz testemen a pólya:
Leszek ismételt, ködös ószövetség,
akit Mózesül tettek a folyóra.

Éjjel nevető csillagokat nézek,
sellő-hadat, mely a folyóra jár
és ringat, renget lágyan a kosár.

Fáraó lánya eljön csolnakán,
ébreszt, bubusgat, csókol és dalol
és én mosolygok, mintha hallanám.

Keserű, szelíd ajkam szögletére
elkésett csókot csurgat majd a Hold:
virrasztott éjek vigasztaló bére.

Hitet talál a kétkedő Tamás,
új tízparancsról álmodozik Mózes...
És zúg a folyó és zizeg a sás...