Látlak, amint mégy, s nem tudod: mi vár?
Nincs már gyürűd, és nincs már diadémod,
s rongyokba bújva nyögöd, elalélok,
és minden kincsed egy törött gitár.

Virágoztál sok hősi ivadékot!...
Virágot, múltat lenyelt a hinár,
magános élted undorult sivár,
és vándorolsz, mint koldus-ivadékok.

Romos utakon nyugalomért esdve,
bús hangszered a párnád minden este,
nappal dalolsz a korcsmák ajtaján.

Kiknek nyújtottál nektárt hajdanán,
a rég-halottak borzadozva néznek,
szegény, alázott, megtiport költészet!

1924. okt. 2-án

El kell hagyjalak, erdőm,
S másfele mennem...
Ámde kezesnek örökre
Itt van a lelkem.

Mert hajdan te tanítál
Gyermeki dalra,
S ettől kezdve nekem nincs
Más öröm adva!...

Tegnap virágos volt a rét, mező,
Felette egy vidáman repkedő,
Színes pillangó, zúgó méh-sereg.
Tegnap minden vidám volt és meleg.

Ma már borult az ég, metsző a szél,
A fáról hull az elsárgult levél;
A sok virágfej búslakodva int,
A dértől vannak elhervadva mind.

Tegnap meleg volt még a nagy határ,
Miként a forró, nyári napsugár;
Ma már a földre szemfedő borul,
S a fák felett az őszi szél dudol.

Idő, te lomha lassuság,
Olyan nehéz kivárni téged!
Egy hosszú fütty... Szivem dobog,
Amint a vonatból kilépek.

Kicsiny falum... az állomás...
A templom tornya... régi házak!...
Nézzétek ott... enyéimet!
Kitárt karokkal engem várnak.

Oly hosszú távollét után
Köszöntjük egymást csókba forrva;
Nem ismer rám a kis öcsém,
Soká, félénken néz arcomra.

Én is sokáig nézek az
Ártatlan, kedves kék szempárba...
És ott egy kérdést olvasok:
"Ugyan ki ez már? Mondd, anyácska!"

Ha a felhők elvonúltak
S csendesült a bősz elem,
Szép szivárvány fényes útnak
A magasban megjelen.

Mekkora híd! Mennyi pompa!
Nézd csak: vörös, sárga, zöld!
Itt megyünk az égi honba,
Mikor a vég beköszönt.

1924. ápr. 11.

Mint fehér gyertya
az oltár felett,
oly szép az arc
ha megöregedett.

Mint téli nap huny
szépen, komolyan,
évei múltán
az asszony is olyan.

Magzata messze.
S bent a gondolat
- mint lassu víz
bedőlt malom alatt.

Örvényes éjből jönnek most a darvak,
kiket búcsúzni láttam ősszel én,
s hallom lentről, hogy hangokat kavarnak
a gondolat és csönd nagy éjjelén.

A csillagok bozótján törve átal,
dús édenkerti tájról jönnek ők,
s megtérnek koldus falvak törpe, náddal
szegett tornyához: hívek és hivők.

Szivemben, melyet ódon isteneknek
s pálmás romoknak beteg álma von,
vad ösztönök fakadnak, sisteregnek,
és darvak szárnya mozdul vállamon.

Tűzhelyétől az ég felé viszi
barázdáját, magányosan, örökre.
Ki megtorpanni látja, azt hiszi,
bronzból van ő s kőből faragva ökre.

Málé, köles, zab, árpa, búza, rozs:
egy mag se vész el, mind csirázni fog.
Az ekevas, míg fordul, a piros
napba mered és mint a láng, lobog.

A bús acél legmélyig marja, rágja
az ádáz hittel munkált dús rögöt,
mígnem a hold repedt korsószilánkja
gömbölyűn kél a halk mezők mögött.

A jegenyéből, mely rádől a mennyre,
ügy gombolyog az éj sötétje zordul,
mint nagy guzsalyról. És a rőtes, enyhe
síkságon át a végtelenbe csordul.

Csend van, miként az idők kezdetén.
Nem nézel hátra. Isten ballag ott,
s te látod árnyát, melyet feketén
és hosszan a barmok közé dobott.

Kristály, mély árnyak bársonyán; kerek
szívem derűje, mint a fényes égé.
Azúr-vízből vajúdtak tengerek,
fény-jégcsapok alatt meresztve jéggé
s mint harmat-ékkövet, örökre szűzként,
újjászületni vélsz szüntelenül,
míg rezget aljam új s új pisla tűzfényt,
bármily sekélyke, szűk vagyok belül.

De mit tudod, hány csurgó, enyhe forrás
vizének voltam én már medre itt,
s azt sem tudod, hány forró, tiszta, formás
száj szívta szám csillámló nedveit.
Itt szállnak hullt levélként, holt csapat,
míg hűsömet hörpintni megkisérted,
s új cseppjeimből nedves ajkadat
ajkak csókolják, sok lengő kisértet.

A kert zugában
valahol
minden reggel
rigó dalol.

Kis sárga has,
fekete száj -
ha rátekintsz,
fütyülni muszáj.

Azt hiszi Anni
gyerekünk:
nekünk fütyül csak,
pont nekünk.

Esik eső, lassú, tespedt,
öntözni az utcatestet.

(A lámpák már kigyulladtak,
dalaim már kialudtak.)

Bús az utca, néptelen már,
senki sem lát, senki sem vár.

Esik folyton, esik egyre...
Ó, ha egy lány jönne erre!

Kis házak és terek és ódon kapuboltok.
A zöld, selyemfüves kertekben csupa gyermek.
A szarvas a szagos völgyben bolyongva boldog,
s patakban a kövek, mint holt szivek, hevernek.

Az agg, özvegy torony töprenkedőn mered le,
a nyárfa és a nyírfa egymást köszöntve borzan.
Szerelmek emlékétől zenél a lányok keble,
s galambok csókolóznak, fehérek, hosszan, hosszan.

Másutt pokol a föld, itt édenkerti jóság.
Kapujában a vén Idő merengve áll ma,
kutakban víz csobog és örökkévalóság -
és nász és esküvő a holt menyasszony álma.

          Hét leányok fonnak, fonnak, hét leányok sírdogálnak.

          Vén hegedős húrba zöndít; ablak alatt szél üvölt.

          Hét leányok fonnak, fonnak, fejlik a szál a puzsalyról és a
lelkük a puzsaly. S mind sötétebb lesz a szála s könnyük: pergő
gyöngysorok.

          Vén hegedős dalra zendít; ablak alatt szél üvölt.

          - Volt egyszer hét ifjú legény, szívük tiszta, szemük fénylő,
hajuk, mint a holló tolla, foguk, mint a gyöngyfüzér.

          Kezük alatt szállt az eke, pacsirtákkal versenyeztek s
barázdájuk, mit szántottak, egy világot vett körül.

          Volt egyszer hét ifjú legény és hét hulla lett belőlük, senki
őket nem ölelte, csókaszőrrel csókolóztak s varjak ültek a szivükre.

          A hét puzsaly zümmög, zömmög, hét leányok sírdogálnak.

          S a vén hegedős elhajítja zengő szerszámát, eltemeti arcát s
markába röhög hahotázva.

          Hét lélekről bomlik a szál, hét leányok fonnak, fonnak, egész
éjjel fonnak, fonnak.

          S halványan leli őket a hajnal, mert sohasem lesz készen a fonál.

          A tavasz virágai közt hevert a vak, és fűszálakkal játszadozott.

          Mosolya, mint az ég mosolyának tükrözése.

          Hozzáléptem, és félénken kérdeztem:

          - Miért mosolyogsz? Látod-e a szépségeket?

          - Látok sok virágot... és a szeretet tavában az élet hattyúja
fürdik... A túlsó partról fények küldik illatukat, és Pán sípja
vijjog, és a szerelmesek ölelésekkel csalják meg a pillanatokat...
Sudár márványtalapzat fölött kék madarak énekelnek, és rabszolgák és
rabszolganők táncolnak az asztal körül, amely bortól, gyümölcsöktől
roskadozik: ezüstserlegektől, amelyekben nagy gyémántok csillognak,
mint a reggel könnyei az ágak között. És napragyogás övezi a piros
ifjú arcokat, mert megérkezett a menyasszony a vénséges folyamok
országából. Elefántháton érkezett, kerubinok kíséretében... Ó, milyen
szép az élet... narancsfaerdők... álomvirágok... boldog otthonok... ó,
élet, ó, tavasz!

          És mosolygott a vak és kérdezé:

          - Hát te? Te mit látsz?

          És halkan válaszoltam:

          - Templomot látok, amelynek tornyáról lezuhant a kereszt,
oltárán pedig a Sátán csókolózik a Háborúval, s a karzaton csontvázak
kórusa énekel.

          Kabátgallérja nyakába tűrve... Fütyül a szél, fütyül ő maga
is... A szélben a végtelenség fütyöl - belőle a szegénység fütyöl...
Sápadtan megy hazafelé, a szerkesztőségből, hajnali órán. Most - meleg
szoba, benne asszony, aki vár és kályha, amely tüzes... Most hosszú
álom, amelytől friss lesz az izom, tiszta lesz a szem és könnyű a
szív. S amint eszébe jut, hogy most hazatér, még jobban didereg a
költő. Hideg szoba, legyűrt ágy, sötét kemence.

          Lassan megy a költő az utcán... - a rendőr szalutál, az egyetlen
lény, aki ismeri őt és melegséggel szembeköszönti - egy kocsiból két
ittas gavallér kurjant a költő után... A költőnek eszébe jut: "Lám,
ezek erővel sötétítik el eszüket, míg nekem örökké ébernek kell
maradnom" - és megy és egy holtat visz magával, aki éli az ő életét.

          Hazaér. S amint be akar lépni kapuján - egy kutya ugrik elébe. A
kutya a költőre néz, a költő a kutyára néz. Megértik egymást: A kutya
nem szalad el. Meghemperűl a hóban. S a költő megsimogatja a kutyát és
int neki,

          Belép a szobába. A kutya utána. A kutya és a költő az ágyba
feküsznek. A kutya odadörgöli orrát a költő hideg kezéhez, a költő nem
üti meg, kenyérhéjat hajít neki.

          Ismét kocsi halad el az ablak alatt - ugyanaz a hang, ugyanazok
a gavallérok, de hangjukkal együtt kacag egy asszonyi hang.

          - Ó, asszony, asszony, jó meleg... Meleg ágy. Selyemruha.
Meleg... Gazdagság.

          S a költő szeméből folynak a könnyek és halkan szól, mialatt
ujjai végigsiklanak a kutya fején:

          - Aludj, kutyus, aludj!

          Milyen mély a csend. A félreeső tó színére egy-egy akáclevél
libeg le néha. A csillagok aranypettyekkel szórták tele a csillámló
vizet; az akácok: mesteri ujjak fekete szőttesei - s az országút, mint
fehér füstöt, szórja fel porát. A szél átsuhan a fűszálakon, fésüli
lágyan a fövényt.

          Milyen mély a csend!

          S a házak ablakai mind-mind elfeketültek. Alszanak az
elcsigázott emberek, s tündérálmokat ölelnek magukhoz párnáikkal.

          És én megyek az utcán árnyékommal, mely tréfásan nyomomba
szegődött. Az ablakok feketén pislognak, holdfényverésben; elfedte
őket a földi fény.

          Elfeketült ablakok.

          És egyszerre a falu mélyéről egy utas indul. Ezüst a vándorbotja,
hab a szakálla, homlokán málnakoszorú - nyomában csiripelnek a madarak,
megcsobbannak a vizek, kibontják szirmaikat a virágok, zümmögnek a
méhek - és a vándor megkopogtat ujjaival minden ablakot.

          És kinyílnak az ablakok, mosolygó arcok bukkannak ki az üvegek
mögül, felfénylenek az utcák, csaholnak az ebek, szárnyaikkal
verdesnek a kakasok. Jer, vándor, kopogtasd meg lelkem ablakát is.
Rezzentsd fel a reggel szavával ájult álmomat.

          De a vándor a hegycsúcson áll már, napsugárba fogózva az egekbe
lép. - Nyomában itt remeg a málnaillat s a szél, mely az erdőket
nyugtalanítja.

          Halkan... csöndesen... föl ne riaszd! Alszik a bábu... És
elsuhan mellettem kisleányom, ujjait ajkára téve, anyagondtól
felgyulladt orcával és szemében ég az asszonytűz öröklángja, amely
megvéd, gondoz, ápol és szeret...

          Holtan, kis játékéletében, alszik csöppnyi ágyán, parányi
köntösében, csipkegallérkával a nyaka körül, összetett kezekkel:
a bábu alszik.

          És mintha halkabban ketyegne az óra is és az ablakfüggönyök
elfelejtették volna belegyezni az este illatát, mintha a holt madár
is, az ő talapzatán, a csöndet tartaná bezárt csőrében... alszik a
bábu... halkan, föl ne riadjon!

          És karomba kapom kislányomat és sűrű csókokkal számolom a
pillanatokat, leheletem leheletébe fogózik, nézzük szeretettel és
félelemmel a bábut, aki alszik... öntudatlanul alszik...

          - Jaj, ha fölrezzenne, ha sírni kezdene, mert nincsen anyja,
mint minekünk, mert - éhes volna és szomjúhoznék, mert fájna neki
valami, kérne talán ő is, amint mi kérünk: kenyeret, cukrot, meleget,
virágot és ezüstöt... Talán őt is megtépázná a vihar, és könnyei, mint
fájdalomcseppek, hullanának a fehér asztalkára.

          Halkan... csöndesen... Alszik a bábu.

          És elkergetjük a legyet, hogy a szárnyak zizzenése föl ne zavarja.

          - Alszik a bábu.

HÚGOMHOZ

Lábad nyomán az ősz s az este,
kék vad a fák közt rejtve zsong,
elhagyott tavon este.

Halk madarak röpte zsong.
Sűrű bú árnyazza szemed ívét.
Vézna mosolyod egyre zsong.

Isten vonta szemöldököd ívét.
Csillagok keresik éjjel, balsors gyermeke,
homlokod ívét.

A HALÁL KÖZELE

Ó az este: gyermekidők sötétlő falvain elbolyong.
A rétek alatt a tó
dagad a bú dögvészes sóhajától.

Ó az erdő: halkan lezárja barna szemét,
a remete csontszikár kezéből
pompás napok bíbora, íme, elhull.

Ó a halál közele. Imádkozzunk.
Langy vánkosokon ma éjjel eloszlik
a bús szeretők tömjéntől sárgult, karcsú teste.

ÁMEN

Korhadt szobákon átkúszó enyészet.
Árnyak a sárga tapétán. Tükrök mély sötétjén
kezünk elefántcsont bánata boltosul.

Elhalt ujjak közt barna gyöngy pereg,
s a csöndben
angyal veti fel kéklő, mákonyos szemét.

Az este is kék.
Elhunyásunk órája ez, Azrael árnya,
mely elfeketíti a barna kertet.

Mikor a fekete erdőben rikkant a rigó,
elérkezett, Elis, a te elnyugvásod.
Sziklaforrások kék hűvöséből iszik ajkad.

Ha homlokodból lassan vér szivárog,
hagyd az ősi legendákat
s a madarak röptének sötét jóslatát.

De te puha léptekkel jársz az éjszakában,
mely bíborfürtökkel rakodva csüng,
s mind szebben ölelsz a kékbe karoddal.

Zeng a csipkebokor,
mely a te holdas szemedet őrzi.
Ó, milyen régóta meghaltál, Elis!

A te tested: jácint,
melybe szerzetes mélyeszti viaszsárga ujját.
A mi hallgatásunk: fekete barlang,

melyből szelíd állat lép ki olykor,
s elnehezült pilláit lassan lehunyja.
Halántékodra fekete harmat csöppen,

végső arany a porladozó csillagokból.

Sötét lépteink alatt lágyan süpped a hó.
A fa árnyékában
Szeretők vetik fel rózsás pilláikat.

A hajósok zordon kiáltásaihoz örök társul
Szegődött a csillagos éjszaka,
S az evezők halkan ütemre vernek.

Nemsokára ibolya nyílik a düledező
Falakon:
A remete halántéka így borul zöldbe lassan.

Szemem kékje kialudt ezen az éjszakán.
Szívem parázsló aranya is. Ó milyen csöndesen
égett a fény!
Kék köpenyed körülfogta a süllyedőt.
Piros szád megpecsételte barátod éjbehunyását.

Újra bolyongsz az ősi parkban.
Ó, piros és sárga virágok tiszta csöndje!
Ti is gyászoltok, szelíd istenek,
s a szilfák őszi aranya is.
A kék tavon mozdulatlanul mered
a nád, estbe némul a rigó.
Ó, az ősök porladozó márványa előtt
hajtsd le hát te is homlokodat!

Estre váró, régi tar kert,
Szonja kéklő, tiszta csendje.
Vadmadárraj száll, viharvert.
Lombtalan fa őszi csendje.

Szonja hószín életére
napraforgó szirma lankad.
Bíbor sebnek hull a vére,
mord szobákban egyre lankad,

ahol halkan kék harang szól,
Szonja lépte, lanyha csendje.
Vad halódik, elbarangol.
Lombtalan fa őszi csendje.

Vén nap fényét rávetíti
Szonja ősz szemöldökére.
Orcáját hó nedvesíti
s hull vadon szemöldökére.

A fehér tó fölött
tovaszálltak a vadmadarak.
Csillagainkból jeges fuvallat árad estelente.

Sírjaink fölé
az éjszaka széttört homloka hajlik.
Mi tölgyek alatt ringatózunk, ezüstcsónakon.

A város fehér falai folyvást zengenek.
Ó, testvér, tövisív
alatt kúszunk mi, vak mutatók, az éjfél felé.

Egy sötét vadállat
Erdőszélén csendbe roskad.
Elhal a dombon az esti szél.

A rigó panasza elnémul,
És nádcsövekben hallgat az ősz
Szelíd fuvolája.

Fekete felhőkön
Mákonyittasan bolyongod át
Az éjbe borult eget,

A csillagok tavát.
Nővéred holdsugár-hangja mindegyre átzsong
Szellemed éjszakáján.

Mikor este lesz,
A kék tekintet nem kísér tovább.
Kismadár dalol a tamarindafán.

A jámbor szerzetes
Összeteszi halott kezét.
Fehér angyal jelenik meg Máriának.

Ibolyák, kalászok
És fürtös bíborszőlők éjsetét koszorúja:
A szemlélőnek ennyi az év.

Lábad előtt
Felszakadnak a holtak sírjai,
Ha homlokodat ezüstkezedbe hajtod.

Az őszi hold
Csöndesen búvik meg a szádon,
Részegen a sötét dalok mákonyától.

Kék virág
Zsong halkan a megsárgult kőzetekben.

Igazság fehér főpapja, Te!
Kristályhang, melyben Isten jéglehelete lappang.
Haragos mágus,
kinek lángoló köpenye alatt a harcosok kék páncélja csörren.

Kéklőn alkonyul a tavasz. A szívó fák alatt,
estben és pusztulásban valami sötét járkál,
fülel a rigó szelíd panaszára.
Hallgatva jön meg az éj: vérző vad,
lassan a dombra hanyatlik.

Virágzó almaág ring-leng a nyirkos levegőben,
ezüstén oldódik szét az elnyelt Dolog,
elhal az éjlő szemekből. - Hulló csillagok.
A gyermekség szelíd dala.

Az Alvó megjelent s leszállt a sötét rengetegbe,
kék forrás zuhogott a mélyben,
hogy halvány pilláit
halkan hóarcára emelte ő.

S a Hold vörös vadra vadászott,
barlangjából kizavarta,
s az asszonyok sötét sírása sóhajba halt.

Kezét sugárzón emelte csillagához
a fehér Idegen;
a roskatag házból tovament egy hallgatag halott.

Ó, az Ember rothadt alakja, hideg fémekből összetákolt
elsüllyedt erdők borzalma, éjszakája,
perzselő állati vadság.
Szélcsend a lelken.

Ő fekete csónakon suhant a villódzó habokon lefelé,
bíborcsillagokkal tele és a kizöldült ág
békésen omlott reá. -
Mák az ezüstös fellegekből.

- A sárga Nap mindennap feljön a domb fölé.
Szép az erdő, a zordon állat,
Az ember: a vadász is, a pásztor is.

Zöld tavában vörösen bukkan fel a hal.
A kerek ég alatt
Halkan siklik a halász kék csónakán.

Lassan érik a fürt, a mag:
Mire csöndes nyugovóra tér a nappal,
Jó és gonosz elvégeztetett.

Éjszaka fölveti halkan
Súlyos pilláit a vándor.
Sötét szakadékból tör fel a Nap.

Este a kakukk panasza
Elhallgat az erdőn.
Mélyebbre hajlik a búza
A vörös pipacs.

A fekete vihar vágtat
A domb fölött.
A vénhedt tücsök-dal
Elhal az erdőn.

Dermedt, mozdulatlan
A gesztenyelomb.
Csak a te ruhád
Suhog a csigalépcsőn.

Szelíden fénylik a gyertya
A homályos szobában.
Most egy ezüst kéz
Kioltotta.

Szélcsöndes, csillagtalan éj.

A zord keselyűk - álom és halál -
éjhosszat fejünk körül suhognak.
Az ember aranyló arca fölött
átcsapnak az örökkévalóság
jeges hullámai. Iszonyú szikla
roncsolja szét a bíbor testet.
És búg a komor panaszhang
át a tengeren.
Viharzó búskomorság nővére,
lásd, félénk sajka süllyed el
a hallgatag éj
csillagos arca alatt.