Mit akarsz tőlem, kis virág,
emlékül szánt szirom-selyem?
Félig kacéran, félig holtan
ki küldött téged énnekem?

Titkos boríték rejtekhelyén
nagy útról tértél meg ma itt.
Mit láttál? és a kéz, mely küldött
mondott-e néked valamit?

Csak száraz fű vagy, s azért jöttél,
hogy hervadásod itt fejezd?
Vagy kelyhedet gondolat üli,
s egyszer csodásan nyitni kezd?

Ej, kis virág, a fehérséged
............................[*]
De türkiszes levél-szivedben
bátor remények tüze ég.

Üzenet-szavad van-e hozzám?
Nekem szólhatsz, én hallgatok -
Édes illatod új beszéd-e,
és zölded: új titokzatok?

Igen vagy nem: a szavad csendes
- lesek misztikus szó után -
De még sincs úgy, mert nem felelsz,
szívemen alszol holt-puhán.

Ó, ismerem én jól a bájos,
ideges fehér ujjakat -
melyek arannyal átkötöttek
sápadó szirmaid alatt.

[*] Olvashatatlan sor a kéziratban.

Amint a rab ajkán felsír a dallam
És könnypanaszával az égre fakad,
Amint a folyó nyög az éji viharban,
Úgy zengem el én is a végdalomat.

Fehér liliomnak hervad a szirma,
Hiába zokogja, hogy élni akar,
Előbb erejét ki a nap heve szívja,
Majd földre tiporja a jégzivatar.

A sors keze rám is eképpen ütött le,
Ó, én vagyok, én ez a tört liliom!
Ágyam szomorú párnáira dőlve,
Úgy fáj a szivem, mikor elbucsuzom.

Felettem aranyzuhatagban a szent ég,
Köröttem az édes, a játszi sugár,
Trilláz a pacsirta, keringnek a lepkék -
És engem a sírgödör éjjele vár.

Fáj halni szivünkben az ifjui vággyal,
Ha földet, eget tavasz illata tölt,
Ha súgja virág és zengi madárdal,
Hogy isteni élni, hogy édes a föld.

Haljon meg a vén, kire átok a holnap,
Ki visszasiratja a múlt örömét,
Haljon meg a láncai közt zokogó rab,
Haljon meg a törtszivü emberiség;

De én! ki tavaszra, ki élni születtem,
Mint illatozó üde rózsafa-gally,
És most ölel át szüzi, tiszta szerelmem,
És most fed először a csókjaival!

...Mint sárga levélke, ha sárba hanyatlik.
Ha szél dühe tépi le ősz idején; -
Ah! szép rövid életem, íme, kialszik,
És sírba pihen le sok ifju remény.

Zsibbadtan álmos lett a Hold ez éjjel;
mint pompás nő, ki vánkosára hull,
s míg el nem alszik, átsuhan kezével
a keble halmán halkan, hanyagul.

Ágyán, mely súlyos ájulásba rázó,
pihézve ringó selyem-görgeteg,
a kék azúr ölében felvirágzó
fehér csodákra bámul réveteg.

Ha elmerengve, néha tompa búja
könnyet percent a földre lopva, bújva,
van egy költő, ki álmatlan maradt,

s ki e színjátszó csöppet, ezt a tiszta
opál-szilánkot tenyerébe issza,
s szívébe rejti, hogy ne lássa nap.

Lassacskán nyirkos estbe bukhatunk.
Hát ég veled, nyár, kurta villanás!
Fülembe döbben: gyászos udvarunk
kövére tompán döng a tönkrakás.

A szörnyű tél emléke: láz, harag,
iszony, titáni munka - körbe dong,
s mint sarkvidéki infernón a nap,
a szívem jéghideg, vörös korong.

Át-átrezgek, ha egy fatönk zuhan.
Vérpad verése konghat így talán;
a lelkem tornya dől iszonyuan,
faltörőkostól, száz döfés nyomán.

Úgy érzem, míg e mély ütem nyügöz,
hogy ács kopácsol, koporsót vasal...
Ki halt meg? - Jaj, már itt borzong az ősz,
s e furcsa bús zaj: bongó búcsudal.

I.

Élt egyszer egy hős királyfi,
Olyan büszke, szép, királyi,
Mint erdőnek szálfenyője
Hegynek ormán, fent a légbe'.
Hű babája, kedves párja
Egy falusi kis leányka;
Megigéző, bűvös lénye
Minden ember szemefénye,
Arca szépség és a teste
Oly hajlékony, olyan lenge,
Mint a rétek kis virága
Fénytündöklő napsugárba'.
Mikor aztán az ifjúnak
Érkezett egy parancsolat,
Hogy hadba kell szállni rögvest,
A királyfi bánatos lett
És emígyen szókat ejtett:
- "Édes lelkem, drága párom,
Ím, gyűrűmet néked ádom,
És ha látod rozsda-fedve,
Hű szeretőd halva fekve".
Lány szemének könnye hullik,
S ajka ilyen szókra nyílik:
- "Selyemkendőm vidd magaddal!
Széle húzva színarannyal.
Ha az arany rajt megolvad
Sirassál meg, szegény holtat!"

II.

Lóra pattant, útnak indult.
Visszanézni meg nem fordult,
Míg el nem ért éjszakára
Táborához éjtanyára.
Tűzre gyújtott - hűs az éjjel -,
Kebléhez nyúlt jobb kezével,
Ránézett a keszkenőre,
S megdobbant a szíve tőle!
- "Jó harcosok, hű vitézek,
Benneteket arra kérlek:
Üljetek csak megnyugodva!
Nem megyek én vészbe, bajba,
Azért állok útra készen,
Mert most jutott észbe nékem,
Hogy szükség van pallosomra,
Mit felejték kastélyomba,
Ráhajítva egy asztalra."
Vágtatott a zúgó széllel,
S szembe ment épp egy vitézzel.
Így köszönte rája szépen:
Sok szerencsét, jó vitézem!
Mi hír van ott, merre jártál?"
- "Hogy mi hír van, miért kivánnál
Tudni arról? Jaj lesz néked,
Ha meghallod - menten véged!
Ördög szálla bősz atyádra:
Országunkat összejárta,
Míg kedvesed megtalálta
- Tengyűrűdről ismert rája -,
És őt egy mély tóba hányta."
- "Nos, vitézem, lovacskámat
Vezesd haza és atyámnak,
Hogyha kérdi: merre járok,
Mondd meg, hogy mély tóba szállok
Felkeresni szép kedvesem,
Akit forrón, hőn szerettem!"

III.

Atyja erre rémhírével
Tóhoz ment el ország-néppel.
Tónak vizét elvezette.
S kit keresett, ott meglelte,
Mind a kettőt földön fekve,
Egymást tartva átölelve...
Arcuk szép volt, derült, mintha
Nem halott, de élő volna.
Az ősz király bánta tettét!
Selyem ágyba téve testét
Mindkettőnek elvitette
S templomában eltemette.
Reménységét országának
Oltárába templomának,
A leányt meg szentélyében
Építették falba szépen.
Ám az ifjú nem maradt ott;
Mint fenyőfa feltámadott,
Büszke törzse messze felnőtt,
Lombos ága illatos, zöld.
És a lányka hűs sírjából
Szint' előjött, űzve vágytól,
Ifjú hősét feltalálni,
Szemtől szembe újra látni.
Vadszőlő lett őbelőle,
Felfutott a templomkőre,
Ráfonódott a fenyőre
S úgy maradtak mindörökre.

Házunk vendégi hol maradnak,
A gólya, fecskepár?
Megérezvén a tél fuvalmát,
Elmentek messze már.
Szálló darvak nyújtott csoportja
Eltűnt a szemhatáron...
Ó, hány sóhajtás ment utánok,
Ó, mennyi édes álom!

Dértől fagyasztott barna réten
Nem zeng többé a dal,
Mély fájdalomtól sújtva hallgat
A sárguló avar;
Halkan zizegve hull a fáról
Levél, gally sorra... sorra...
Mintha egy lélek sok csalódott,
Tűnő ábrándja volna.

A napra felhők tornyosulnak,
Nagy szürke fellegek,
Mint sárkányszörnyek a mesében,
Csatáznak, küzdenek;
Az alvilági félhomályban
Hasító károgással
Borzalmat keltő gyászmenetként
Ezernyi varjú szárnyal.

A nappalok mind rövidebbek,
Jön a tél csendesen,
Átokvert lélek, fagyos szélvész
Sír a kéményeken,
Ökör, szamár, ló összebújva,
A széllel versenyt ordít,
Az ember búsan gondba mélyed,
S a tűz mellé huzódik.

1923

Csörren a cserfák csupasz ága,
Kegyetlen a hideg!
Csikorgó tél van, s zordon éjjel,
S a világ didereg;
Gyémántmezőket lát az ember,
Amerre elhalad;
A hókristályok ezre csillog,
Ropog a láb alatt.

Mint oszlop, mely a természetnek
Ékíti templomát,
Halvány, fehér füst száll magasra
A messzeségen át;
Felette néma fenségében
Az ég hatalmas boltja,
S a tájra titkos szürke fényét
A hold világa ontja.

Ó, fantasztikus, égi festmény! -
Az apró csillagok
Pislogó szeme - mint megannyi
Kis gyertyaláng - lobog,
Oltára fent a havas orma
A büszke szentegyháznak,
És zúgó dalt a rengetegben
Viharok orgonáznak.

A szünetek közt néma csend lesz,
Nem rezzen semmi hang,
Egy szárnycsapás sincs fent a légben,
Egy lépés sincs alant...
De mégis!... Vagy csak látomás tán?...
A sápadt holdvilágnál
Prédáját lesve jő egy ordas
és meglapulva járkál.

1924. jan. 6.

Künt őszi szélben hull a lomb remegve,
s nehéz cseppek verődnek ablakodhoz,
s te nyűtt levélkéket böngészve gondolsz
egyetlen órán teljes életedre.

Sok édes semmit tékozolva hordoz
a múltad; ajtód nem nyílt, bárki verte,
de jobb is így a tűznél, szenderegve
mélázni, míg künt nyirkos szél sikoltoz.

Így nézek én is gondjaimra itt benn.
Szivemhez ó-mesék tündére járul -
körül köd ül, gomolyog mind telibben.

Suhogás zizzen, omlik egy ruhárul,
padlómon lenge lábak lépte libben,
s szememre két lágy, hűs kezecske zárul.

Mért nem lettünk két madárka?
Selymes fészkünk lenne tán,
s üldögélnénk csőr a csőrben,
eresz alatt kis tanyán.

Nem jó lenne szembe nézni
pajzánkodva, begyesen?
Hát keblemen megsimulni
nem jó lenne, kedvesem?

Szinte látlak: elszökdösnél,
kergetnélek magam is,
a sövényről rám pislognál -
éppen mint most, kis hamis!

Én tetőnkre visszaszállva
- míg szivemben Ámor ég -,
tollaimat felborzolnám
s fél lábomra állanék.

1924. aug. 31-én

S ha ág dobol az üvegen
és megremeg a nyárfa,
mintha jönnél lábujjhegyen
s én ülök várva, várva.

S ha tó vizébe kábitón
a csillagfény aláhull,
mintha zsongulna száz kinom
és minden megvidámul.

S ha sűrü fellegek közül
a hold lenéz a földre,
a lelkem benned üdvözül
és rád gondol örökre.

Évre év jön, évre év megy,
minden új és minden ódon.
Mi rossz és jó, meg ne tévedj,
vésd eszedbe minden módon.
Bízni balga, félni dőre:
nincs hullám, mely el nem illan.
Bármi csábit, hajt előre,
légy közömbös holtodiglan.

Áll a vásár este-reggel,
és fülünkbe egyre zúgnak.
Ki törődik ily sereggel
s ád hitelt e sok hazugnak?
Elhuzódva mindörökre
csöndesen magadba révedj,
amíg meddőn mennydörögve
évre év jön, évre év megy.

Félre soha ne billentse
agyad mérlegét a gyatra
pillanat, mely üdv s szerencse
képét hordja pillanatra,
s holt örömből nyerve lételt,
úgy születik már halódon.
Hogyha érted ezt a tételt,
minden új és minden ódon.

Oly színháznak véld a földet,
hol a játék sohse fogy ki:
egy szinész öt maszkot ölthet;
mégis tudod róla, hogy ki.
Őt páholják vagy ő páhol'?
a tanulság és az élv egy.
Néző légy, kit rejt a páholy,
mi rossz és jó, meg ne tévedj.

Múlt s jövő, ha mérni kezded,
egy levél két fele-lapja,
végén látja, hol a kezdet,
ki böngészni kézbe kapja.
Mind, mi csak volt vagy leendő,
örök jelen földgolyódon,
ámhogy hiú s elvetendő,
vésd eszedbe minden módon.

Egy törvény alá van téve
minden itt e tág piacra,
s tudja ég, hány ezredéve
sír, nevet az ember arca.
Új szereplők, régi dráma.
Új palackok, régi lőre -
csalódottak bölcs siráma:
bízni balga, félni dőre.

Bízni balga, bízni légvár,
eltiportak hogyha győznek,
homlokodon csillag ég bár,
a fajankók megelőznek.
Félni dőre: szolgadölyffel
egymást törik majd poriglan -
barátságuknak ne ülj fel:
nincs hullám, mely el nem illan.

Csillog és csal, mint varázslép,
a világ, e szép boszorka,
s lám, helyetted színre más lép,
rád szorult a csapda torka.
Száz bűbáj közt bújj keresztül,
légy utadnak józan őre,
jobb, ha még pillád se rezdül,
bármi csábit, hajt előre.

Állj odébb, ha hozzád érnek,
hunyj szemet, ha jó barát csal,
látva mily mértékre mérnek,
mit akarsz még jó tanáccsal?
Ki-ki osztozzék a jusson,
lármázzék, ha nyelve csiklan.
Hogy a lelked révbe jusson,
légy közömbös holtodiglan.

Légy közömbös holtodiglan,
bármi csábit, hajt előre.
Nincs hullám, mely el nem illan:
bízni balga, félni dőre.
vésd eszedbe minden módon,
mi rossz és jó, meg ne tévedj.
Minden új és minden ódon.
Évre év jön, évre év megy.

A tegnapokkal fogy az élet,
A holnapokkal egyre nő,
S szemedben mégis mindörökké
A mának arca tűn elő.

Ha ember távozik a földről,
Helyére nyomban más hatol,
S az esti nap mikor lenyugszik,
Egyúttal fölkel valahol.

Úgy látod: mindig egy a gázló,
Csak rajta más hullám suhan;
Úgy látod: mindig, minden ősz más,
Egy lomb hull mégis lassudan.

Vak éj nyomán a drága reggel,
A szép királyasszony libeg -
Még a halál is csalfa látszat,
Új életünket őrzi meg.

Egy ősigazságról beszélnek
Parányi percek, nagy korok:
Halhatatlan az Univerzum,
S a végtelen körül forog.

Ezért, ha illan ez az év is,
S a múltba mállva szétomolt,
Lelkedben ott a kincs örökre,
Amely valaha benne volt.

A tegnapokkal fogy az élet,
A holnapokkal egyre nő,
Szemedben mégis folyva-folyvást
A mának arca tűn elő.

A csillogó s a változó táj,
Az elszáguldó földkerek:
A Gondolat fényzáporában
Örök-egyformán szendereg.

A hold világa alig tűnt föl,
Ezüstösök a hegycsucsok.
Az erdő halkan felsusog
S egy esteli kürt sírva tülköl.

Mindig halkabban, csendesebben,
Mindig távolabb, távolabb...
Halálvágyban szőtt álmokat
Ringatok el sok régi sebben.

Miért hallgat el oly riadtan,
Mikor a lelkem érte küld?
Mondd, fogsz-e sírni, esti kürt,
Majd valamikor énmiattam?...

Ezernyi álmos kis madárka
Fészkén lel altató tanyát,
Elrejti lombok lenge sátra;
                        Jó éjszakát!

Sóhajt a forrás, néha csobban,
A sötét erdő bólogat -
Virág, fű: szendereg nyugodtan,
                        Szép álmokat!

Egy hattyú ring a tó vizében,
Nádas-homályba andalog;
Ringassanak álomba szépen
                        Kis angyalok!

Tündérpompájú éji tájon
Felkél az ezüst holdvilág;
Összhang a föld, egy édes álom...
                        Jó éjszakát!

Csak egy vágyam maradt:
          halálomat érjem
lágy, esti fény alatt
          a parti fövényen.
Álmom szelíd legyen:
          erdő közel és ég,
          derűs csoda-kékség
nagy, távol tengeren.
          Nem kell zene, bágyadt
gyászpompa, ravatal -
fonnátok fiatal
          gallyból puha ágyat.

És sírhelyem után
          majd senki ne sírna,
a hervadt ősz csupán
          s zörgő füve, szirma.
Míg forrásvíz csobog,
          egyhangú-mogorván,
          s a fenyvesek ormán
fehér holdfény lobog:
          hűs esteli ködben
konogna egy kolomp,
s szent hulló hársfalomb
          suhogna fölöttem.

Nem lennék már sebes,
          világba zavart vad:
az emlék fölkeres,
          beföd, betakargat.
Komor fenyőkön át
          a hajnali csillag
          csillog s ideballag,
mint meghitt jó barát.
          Jajongnak az éjben
zordon hullám-dalok:
és én elporladok
          magányom ölében.

Gőgös Velence oly kihalt: a téren
zenétlen csönd, a báli fény kilobbant.
Ódon kapuk lépcsőzetére, roppant
márványokon a hold suhan fehéren.

Okeanost ríkatja a kanális.
Ő futna örökifjú szenvedéllyel
s menyasszonyát csókjával öntené el,
de a falakra loccsan zúgva máris.

A városon temetők csöndje trónol.
Szent Márk, a századokból itt maradt, agg
remete éjfélt kongat a toronyból.

Szibillák nyelvén, mély, bongó szavaknak
ütemén mondja, mit mélázva gondol:
"Fiam, a holtak - holtak is maradnak!"

Sok virág van, és gyümölcsöt
oly kevés hoz a világra -
élet-ajtón mind kopogtat
s terméketlen hull a sárba.

Könnyű akkor verset írni,
hogyha nincs mit felsikolts -
holt szavakkal csengesz-bongasz,
ám e játék dőre, korcs.

De ha melledet szorítják
élő vágyak, vad fájdalmak,
s elmédet megostromolják
s mind meghallgatást akarnak;

mint virág az élet-ajtón,
kopognak a koponyádon,
s szó-ruhába öltözködve
élni vágynak a világon,

akkor ön-fájdalmad ellen,
akkor saját élted ellen
hol találsz te majd biróra,
aki hideg és kegyetlen?

Ó, úgy érzed akkor, mintha
a magasság rád szakadna:
hol találsz te majd beszédet,
mely a valót visszaadja?

Terméketlen bírálók, ti,
virágotok mind halott. -
Könnyű akkor verset írni,
hogyha nincs mit mondanod.

A csillagig, mely este kel,
az út oly véghetetlen,
hogy ezredévek múlnak el,
míg fénye ide lebben.

Lehet: már régen kialudt
a kéklő távlatokban,
de rezgő fénye, a hazug,
egünkön csak ma lobban.

A csillagkép, mely régen holt,
lassan suhan az égre;
amíg nem látta senki: volt,
ma látjuk már: de vége.

Épp így: ha béna és süket
és éjbe hullt a vágyunk,
a holt szerelmek fényüket
még küldözik utánunk.

A tőlem kapott piros tulipánt
leejtetted az út porába.
Fölvettem érted.
Fakó, fehér lett.
Most már hiába:
ez a kurta panaszka
szerelmünket örökre behavazta.

(1879)

Az égen át fekete sorban
szállnak a vadmadarak.
Üres fészkek maradtak a fákon.
A láthatáron súlyos hegyek.

A jávorfurulyát, melyet
te vesztettél el a nyáron,
megtaláltam a kutam mellett.
Akkor magas fű rejtette el:
hiába kerestük.

De most halott a fű,
és megcsillan a furulya
az alkonyi napsugárban.

Szerelmünkre gondoltam,
melyet oly soká takart
kétségeink halotti leple.

(1879)

Csöppnyi cselédünk
hallal kezében
a kert zugolyában,
a hold sugarában
buzgólkodik éppen.

Pontyot takarítgat
akkora hévvel,
hogy szaporán száll
a hold sugaránál
pikkelye széjjel.

Pikkelye pattan
a fűre, a fára. -
Még föl az égre,
az esteli kékre
is jut bizonyára.

S a csillag, amelynek
ezre világlik
- szavamra mondom -
az én pici pontyom
pikkelye szálig.

(1879)

Csak pillanatig add nekem,
hogy melléd ülhessek bár, kérve kérlek,
munkámat aztán befejezhetem.

Nem tud elülni a szivem.
Arcod látása nélkül egyre küzdök
keserves, meddő, parttalan vizen.

Ma ablakomra hullt remek,
sóhajszerelmű zenéje a nyárnak,
s dongó méhektől zsongott a berek.

Most Téged nézlek egyedül,
míg valahol nagy élet-áldozatról
a semmittevés álma rám terül.

Oly búsan hangzik, sír a nóta,
És én szó nélkül úgy megértem:
Vaj' mi vágya van, aki zengi,
Mily fájdalom van a szivében?

Csitt! Hallga!... Mint a hegytetőről
Völgyekbe szálló langy fuvallat...
Ugyan ki tud még egy dalt, ennél
Édesebbet, fájdalmasabbat.

Nem egy szívnek sírása ez csak,
Nem egy elfutó röpke percnek;
Gyilkos fájdalmát zengi benne
Egy haldokló, egy árva nemzet.

Éjjelenként sokszor rajtam üt a gond,
hogy messzebb vagy, mint valaha remélted,
          és szívem elszorul,
hogy olyan nagyon hiába szeretlek,
és lassan, lassan meg kell halnom érted.

Mikor remegő árnyak elsusogják:
lehet, hogy szemem többé sohse láthat,
          hogy minden elmulik,
szerelem, hűség: te is elfelejtesz -
akkor úgy elfog, úgy elfog a bánat.

Sajnállak akkor Téged s magamat,
sajnálom akkor szép gyermeki múltam,
          s szeretnék édesen
átsimulni egy naiv imádságba,
mit hajdan, titkon anyámtól tanultam.

Akkor borzongva, kábult félelemmel,
összetett kezű imára térdelten
          zokogok, zokogok,
s kisikoltam a néma éjszakából:
Miatyánk Isten, ki vagy a mennyekben!

Utcákra és terekre
szálldos a könnyü, halk hó
szitál és leng kavargó
pelyhe.

A végtelent söpörve
táncol, újra meg újra,
végül fáradtan hull a
földre.

Az álmosarcú nagy sík
fölött halotti formán,
tetők, kémények ormán,
alszik.

A csend világa áll ma.
Kinyújtózik a földön
felejtő, nemtörődöm
álma.

De a mély nyugalomból
a szív emlékre kelve,
egy hamvadt szerelemre
gondol.

Pázsitos parton magányos nyárfa,
Lombján az alkony bíboros festék,
Tűzarcú égnek megnyílt ajkáról
Szerteszitált a csodás csöndesség.

Partnál pihenve, utasra várva
Kikötött bárka ringatóz lágyan...
Odapillantok s Te jutsz eszembe,
S Hozzád hajózni ösztökél vágyam!

Messze tájon lankát, dombot
Áthímez a hold sugára -
Mesélgetve csak a nyárfa
          Virraszt egyre.

Alszanak a fák, a bokrok,
Álmok közt a hajnalt várják,
Sóhajtoznak a madárkák
          Néha-néha.

Pajkos patak hullámai
Sugdosódva tovamennek;
Bús meséjét szerelemnek
          Szövik dalba.

Halk lelkemen széjjelömlik
A holdfényes, néma bánat -
S csak tűzvágyam Teutánad
          Virraszt egyre.

1924. augusztus hó 12-én

Április mindent szirommal esőzött,
virult az erdő, merre áthaladt.
A napsugárral szerelmeket főzött,
s a szemekbe szórt csókos vágyakat.

A völgyeken túl zöld-kalászú lankák
vízcsobogáson, madárdalon át
egekbe-szálló összhangzásba adják
ébredő Ámor mámoros dalát.

Kedvesem, künn a békák muzsikája
nekünk fújja a régi sípokat,
s az emlékekkel ültetett lankára
az öreg nyárfa újra hívogat...

1925. május 8-án