Felséges Úr, mindenható s jónak mindenek felett!
Tied a dicsőség, dicséret, áldás
és minden tisztelet!
Minden Téged illet, Felség, egyedül
s nincs ember, aki Téged méltón emleget.

Dicsérjen s áldjon, én Uram,
kezednek minden alkotása,
különösen bátyánk-urunk, a Nap,
ki nappalt ád, világít és minket megvidámít.
Fényes ő és ékes ő és sugárzó roppant ragyogása
felséges arcod képemása.

Áldjon, én Uram, asszony-nénénk, a Hold és minden csillagok,
kiket az égre szórtál és szépek most és kedvesek és csillogók.

Áldjon, én Uram, a mi öcsénk, a Szél,
az Ég s a Lég s a Hó s a Hő s a derűs és borús Idő,
kik által éltetsz mindent, ami él.

Áldjon, én Uram, Húgunk, a Víz,
oly tiszta, hasznos, jóleső, alázatos és kedves ő.

Áldjon, Uram, mi Földanya-nénénk,
ki tart és táplál minket, hogy megélnénk,
ki füvet hajt és gyümölcsöt terem és sok színes virággal élénk.

Áldjon, én Uram,
minden ember, kit háborúság, baj, gyötrelem ért,
de tűr és megbocsájt szerelmedért.
Boldogok, kik mindent békén viselnek,
Te nyújtasz nekik, Felség, egykoron babért.

Áldjon, én Uram,
mi nővérünk, a testi Halál,
ki minden élő embert megtalál.
Akik halálos bűnben halnak meg, jaj azoknak,
boldogok, akik szentséges akaratodhoz igazodnak,
nem tesz kárt bennük második halál.

Dicsérjétek s áldjátok az Urat,
s adjatok hálát Neki,
s roppant alázattal szolgáljatok Neki!

A te kezed: két lenvirág.
A te lábad: két lótusz.
A te arcod: két Kiang-nan-i narancs.
A te illatod: a tavasz illata.
A te hangod csábosabb a szellőnél,
mely a zsendülő fűzfák közt muzsikál.
A te leheleted részegítőbb
a pagodák illatánál,
hol drága olajok füstölögnek.
Szebb vagy a barackfánál,
mely holdfényben virágzik.
Te vagy minden virág,
minden illat,
te vagy a hold ragyogása.

Ha reád gondolok,
az istent sem irigylem többé.

Egy Rózsa zsenge szára
hajtott ki Jessze vén
törzsén, s egy éjszakára
virág nyílt vesszején:
piciny kelyhére nagy
csönddel borult az éjfél
s a metsző téli fagy.

Kit Ézsajás jelentett,
kit hirdet énekünk,
a kis bimbót, a szentet
egy Szűz szülé nekünk.
Az Úr ősterve vált
valóra, hogy a Kisded
éjfélkor földre szállt.

Ó, égi rózsa bokra,
kegyes Szűz Máriánk!
A szent szülőkínokra
kérünk, tekints le ránk:
segíts, hogy lenne szép
sarjad számára szívünk.
ékes virágcserép!

A nagy természet
Miként ragyog.
A nap mi fényt vet!
Mily illatok!

Föld, ág rakodtan
Szines virággal,
Minden bokorban
Ezer madárdal.

Ezer kiáltás
Visszhangra vár:
"Ó, föld, ó áldás,
Ó, napsugár!"

Csúcson, élen hallgat
az éj.
A lombfuvallat
is csekély
sóhajnyi nesz;
fészkén elült a madárka.
Várj - nemsokára
te is pihensz.

Árnyékos erdőn
Bolyongtam én,
Sötétzöld sátor
Borult felém.

Egy kis virágot
Találtam ott,
Amely csillagként
Világított.

Utánanyúltam,
De kérve kért:
"Ne ölj meg! Nagy kár
Egy életért!"

Gyökérrel együtt
Kivettem őt,
Elültetém a
Házunk előtt.

Kertünk csendjében
Lel most hazát,
S virulni fog még
Sok éven át.

E gondola, gondolom én, szeliden ringó, puha bölcső.
s rajta koporsóváz öble a csöppnyi faház.
Bölcső s néma koporsó közt így lengedezünk mi
át a Csatorna vizén, gondtalan életen át.

MARGIT
egyedül térdepelve:

Szivem nehéz,
Békém oda -
Nem is lelem
Többé soha.

Üres a föld,
Ha elmegy ő,
És rosszabb, mint a
Temető.

Homlokom, szivem
Lázban ég:
Talán közeleg
Már a vég.

Szivem nehéz,
Békém oda -
Nem is lelem
Többé soha.

Az utcát érte
Baktatom,
Csak őt lesem
Az ablakon:

Milyen hatalmas,
Büszke, szép;
Szeme mosolyt szór
Szerteszét!

Aranyak ajkán
Mind a szók,
És kezet fog
És jaj, a csók!

Szivem nehéz,
Békém oda -
Nem is lelem
Többé soha.

Dagad, hullámzik
Kebelem - -
Oh, ha csak egyszer
Ölelem!

Jól kicsókolom
Magamat,
És meghalok
A csók alatt.

- - - - - - - - - - - -

FAUST

Ne értsél félre, édesem!
Ki szólíthatná őt neven?
Ki mondhatná magáról:
Én őt hiszem?
Ki érezhetne úgy
És hallatná szavát:
Én nem hiszem?
Mindenható
Nagy Alkotó
Nem tart fenn tégedet?
Engem? Magát?
Nincs égi bolt fejünk felett,
Nem áll a föld évmilliókon át?
Nem kél fel minden este
Mosolygó fényű csillag-tábor,
Nem lát szemem szemedbe?
Nem kergetőz, tolúl
Láthatva és láthatatlanúl
Ezer titok
Szivedben és agyadban?
Merülj ez érzelembe,
S magad ha benne boldognak találod,
Nevezd, amint kivánod:
Boldogság! Isten! Szív szerelme!
Nekem nincs rá szavam,
Minden csak érzemény;
A név, a szó
Csak pára; füst; elillanó
Felhőben megtört égi fény.

          A KÚTNÁL
Margit és Liza korsókkal.

LIZA

Hallottad, Borcsáról mi hír?

MARGIT

Nem én. Ritkán beszélek emberekkel.

LIZA

Julis mesélte még a reggel.
Most biztosan napszámra sír
a kis dámáskodó.

MARGIT

Mi lelte?

LIZA

Semmi.
Bűz, bűz! Kettőnek ád most inni s enni.

MARGIT

Ó!

LIZA

Megjárta, de maga kereste.
A fickón csüngött reggel-este!
Az volt aztán a mókás
sétába, táncba lógás!
Ő tolakodott mindenütt előre,
borral, kaláccsal tartatta magát,
s szépnek hitte magát a dőre;
gyűlt az ajándék nyakra-főre
s volt elfogadni arca-bőre.
Nyalás-falás, csók milliom -
No most letört a liliom.

MARGIT

Szegény kis jószág!

LIZA

Csak sajnáld a rosszat!
Amíg mi fontunk éjehosszat,
s anyánk percig sem engedett,
setét lócán, a ház megett
bujálkodott a lelkemadta,
s a hosszú estét átmulatta.
Most állhat egyszál ingbe ki
a templomtérre s kuss neki!

MARGIT

A férfi kész, hogy elvegye?

LIZA

Csak nem bolond, hogy megtegye.
Fürge az ürge s tág a világ!
Már elszelelt az úrfi.

MARGIT

Jaj be rút!

LIZA

Csak menjen hozzá, megpukkad belé:
a fiúk letépik a nászkoszorút,
mi meg szecskát szórunk a lába elé.

MARGIT
hazamenőben.

Hogy készen álltam szúrni mindjárt,
ha némely lányról görbe hír járt!
Ha más bűnéről szólni kezdtem,
nyelvemet fullánkká hegyeztem,
s bármily setétre kentem esetét,
nekem sohasem volt elég setét.
Magammal szörnyen nagyra voltam,
s most én is - én is megbotoltam!
De - Isten a megmondható -
szép volt, mi rávitt, s olyan megható!

                           DÓM
          Szentmise, orgona, ének.
Margit a néptömegben. Margit mögött
                 a Gonosz Lélek.

GONOSZ LÉLEK

Mily más voltál te, Margit,
mikor még szűz-ártatlanul
léptél oltár elé,
kopott kicsi könyvből
imát rebegtél,
félig játék szivedben,
félig az Isten!
Margit!
Hol jár az eszed?
Lelked alján
miféle bűn kisért?
Anyád lelkéért mondsz imát, akit
te altattál el hosszú, hosszú gyötrelemre?
Ki vére alvad küszöbödön?
- Szived alatt
mi gerjed és mi terjed,
mi szorong s mi szorongat
sejtelmes közelével?

MARGIT

Jaj! Jaj!
El e szörnyű gondolatokkal,
melyek fel-alá cikázva törnek
ellenem!

KAR

Dies irae, dies illa
Solvet saeclum in favilla.

Orgonazúgás

GONOSZ LÉLEK

Rád csap a bosszú!
Harsog a harsona!
Rengnek a sírok!
Reng a szived,
halott hamujából
újra támad
s a rettenetes láng
belemar.

MARGIT

Csak már mehetnék!
Fojtva szorul tüdőmre
az orgonabúgás,
szivem közepéig
ráz ez a hang!

KAR

Ludex ergo cum sedebit,
Quidquid latet adparebit,
Nil inultum remanebit.

MARGIT

Fulladozom!
Körém szorulnak
az oszlopok,
rám nehezül
a bolt! - Levegőt!

GONOSZ LÉLEK

Rejtőzhetsz! Bűn s gyalázat
rejtve nem marad!
Fényt? Levegőt?
Jaj neked!

KAR

Quid sum miser tunc dicturus?
Wuem patronum rogaturus?
Cum vix justus sic securus.

GONOSZ LÉLEK

Láttadon elfordulnak
az üdvözültek,
kezedhez érni kezükkel
borzadnak a tiszták.
Jaj!

KAR

Quid sum miser tunc dicturus?

MARGIT

Szomszédasszony! Az üvegét!...

Elájul.

  BORÚS NAP
       Mező.
Faust, Mephisto.

FAUST

Nyomorba züllött! Kétségbeesett! Szánalmas hosszú bujdosás után
rabláncra verték! Gonosztevőként tömlöcbe vetették, keserves kínok
közé a boldogtalan, édes, árva teremtést! Ide jutott, idáig! - S
te eltitkoltad előlem ezt, áruló ronda szellem! - Állj csak, állj!
Forgasd szemedet ördögi, fintorgó koponyádban! Állj s vadíts
kibírhatatlan közeleddel! - Tömlöcbe vetették! Menthetetlen
pusztulásba! Áruló szellemek és durva emberek kényére került, a
szívtelen törvénykezők kezére! S engem eközben undok élvezetekbe
ringatsz, elrejted előlem igre növő nyomorát, s őt gyámolítatlan
veszni hagyod!

MEPHISTO

Nem ő az első.

FAUST

Kutya! Undorító dög! - Űzd, végnélküli Szellem, űzd, vissza e ronda
nyüvet kutyatestbe, melybe annyiszor szeretett kullogni előttem az
éji úton, meghemperegni a gondtalanul vándorló lába előtt s vállába
ragódzni a roskadozónak! Űzd vissza e néki kedves alakba, hogy hasra
fekve csússzon előttem a porban és lábbal rúgjak az elvetemültbe! -
Nem ő az első! Fájdalom, fájdalom! emberlélekkel föl nem fogható, hogy
nem csak egy teremtmény hullhatott e nyomor fenekére; hogy az első nem
vezekelt a többi helyett is, megzsugorodva halálkínjában, a mindig
Megbocsátó színe előtt! Nekem szívembe szúr s velőmbe hasít emez
egynek pusztulása: te közömbösen vigyorogsz tova ezrek sorsa fölött!

MEPHISTO

Már újra külön tudományunk szélein állasz, ott, ahol megbénul az
emberi elme. Miért társulsz mivelünk, ha lépést tartani nem tudsz?
Szállni akarsz és máris szédelegsz? Mi varrtuk-e rád magunkat, vagy
te miránk magadat?

FAUST

Fuj, ne vicsorgass szembe falánk agyaraddal! Undorítasz! - Hatalmas,
nagyszerű Szellem, ki méltattál, hogy megjelenj előttem, ki szívembe
látsz és lelkemet ösmered, miért láncoltál engem e szégyentárshoz, ki
örvend a kárnak és hízik a pusztuláson?

MEPHISTO

Vége lesz már?

FAUST

Mentsd meg! különben jaj neked! A legborzasztóbb átok sújt évezredekre!

MEPHISTO

Én nem oldhatom fel a Bosszúálló kötelékeit és az ő zárjait fel nem
feszíthetem. - Mentsd meg!
- Ki volt, aki bajba sodorta? Te vagy én?

FAUST
szikrázó szemmel néz körül.

MEPHISTO

Villám után hadonászol? Jó, hogy nem bízták kezetekre, nyomorult
halandók! Szétmorzsolni a bűntelen ellenállót: így segít magán a
zsarnok, ha bajba került!

FAUST

Vezess hozzá! Meg kell szabadulnia!

MEPHISTO

Hát a veszély, amelybe rohansz? Jusson eszedbe, még bosszúra vár a
vér, mely kezed nyomán a város kövére tapadt. Az áldozat sírja fölött
bosszuló árnyak imbolyognak és a visszalopódzó gyilkos után lesengnek.

FAUST

Még ezt is hallanom kell? A világ valamennyi kiontott vére fejedre
szálljon, te szörny! Vezess hozzá, ha mondom és megszabadítsd!

MEPHISTO

Jó, vezetlek s halld meg, mit tehetek. Vagy azt hiszed, hogy ég és
föld minden hatalma birtokomban? A porkolábot ájulatba ejtem, kerítsd
meg a kulcsot s hozd ki őt tulajdon emberkezeddel! Én őrködöm majd, a
varázsparipák készen állnak, rajtuk megmenekítlek. Ennyi, mi rajtam
áll.

FAUST

Hajrá s előre!

................

                              ÉJSZAKA
                             Nyílt mező.
Faust, Mephisto fekete paripákon tovaporzanak.

FAUST

Kik sürgölődnek ott a Varjúsziklán?

MEPHISTO

Nem tudom, hogy mit koholnak.

FAUST

Inganak, ringanak, lengenek, hajlanak.

MEPHISTO

Boszorka-gyülés!

FAUST

Forr az üst, száll a füst.

MEPHISTO

Előre! Előre!

...................

                              BÖRTÖN
Faust kulcsköteggel és lámpással vasajtó előtt áll.

FAUST

Oly rég nem érzett borzadály diderget,
az emberlét egész gyötrelme bánt.
Ki jóságért szenved ily keservet,
e rothadó fal rejti rab gyanánt.
Őt újra látni - fázol!
Bemenni tétovázol!
Siess! Ha késel, pusztulásba ránt.

Megragadja a zárat. Belülről ének hangzik.

Anyám rosszféle volt
s megfojtott engemet.
Apám vén róka volt,
és fölfalt engemet.
Húgocskám két pici marka
hűs földbe takarta
csontjaimat: ne keress!
Így lettem tarka kis erdei szarka -
szállj tova, hess, hess, hess!

FAUST
megfordítja a kulcsot.

Hogy kedvese hallja - nincs fogalma -
mint csörren a lánc és zörren a szalma.

Belép.

MARGIT
a szalma közé furakszik.

Jaj! Jönnek már! A halál keze int!

FAUST
halkan.

Csitt! Én jövök, hogy rab ne légy tovább.

MARGIT
elébe kúszik.

Emberszived van? Erezd hát e kínt!

FAUST

Halkan, mert fölriad a porkoláb!
Megfogja a bilincset, hogy kinyissa.

MARGIT
térdenállva.

Miként vagy, hóhér, ily goromba
és rajtam ily hatalmas?
Az éj derekán viszel siromba?
Hagyj élni még. No, ide hallgass,
reggel nem hal elég idején, aki hal?

Fölemelkedik.

Oly ifjú vagyok még, oly fiatal
és a halál leszakajt.
Szép is voltam s ez okozta a bajt.
Barátom itt volt, most ki tudja, merre.
Tört koszorúm virága, mind leverve.
Ne markolássz! Mi van veled?
Én nem vétettem ellened.
Tudod, reám még annyi kín vár,
légy, idegen, irgalmas szívű vélem!

FAUST

E borzalmat túl nem élem.

MARGIT

Hatalmad rajtam teljes immár.
Csak hadd szopjon még cseppet a cseppség.
Babusgatom, mióta a nap letűnt,
most elviszik, hogy a kútba vessék
s végül rám fogják majd a bűnt.
Én nem lehetek soha víg már.
Nótákba szedtek: a rossz anya így jár.
Ha lenne is ily mese, régi vagy új,
miért kell énrám érteni? - Pfuj!

FAUST
a földre veti magát.

Szerető szív omlik lábaidhoz,
élet, szabadság, tisztulás, amit hoz.

MARGIT
melléje roskad.

Ó, térdepeljünk ájtatos fohásszal!
Nézd, itt e házfal
tövén alattam
fortyog a katlan!
Az ördög
ül vicsorítva benne
s hörögve dörmög.

FAUST
hangosan.

Margit! Margit!

MARGIT
figyel.

Mintha barátom hangja lenne.
Talpra szökken, a bilincs lehull.
Hol, hol van ő? Hívó szava áthat.
Szabad vagyok. Már senki se bánthat.
Futok repesve, rajongva elébe,
odaroskadok újra ölébe!
Azt mondta: Margit! Már küszöbömre toppant.
így is, e roppant röhejbe robbant
pokolbeli, ördögi gúnyzajon át
felismerem édes, zönge szavát.

FAUST

Én vagyok.

MARGIT

Ó, mondd még egyszer ezt!

Megtapogatja.

Ez ő! ez ő! Hová lett kín, kereszt,
bilincses bú és börtöni bánat?
Te vagy. Szólsz: jöttem utánad.
Megmenekültem! -
A régi utca jut eszembe,
hol először jöttél te szembe,
s a kerti fák közt lombi sátrunk,
hol Márta meg én jöttödre vártunk.

FAUST
kifelé igyekezve.

Gyerünk! Gyerünk!

MARGIT

Ne még!
Oly jó nekem, hol te tanyázol.

Szerelmesen becézi.

FAUST

Elég!
Ha tétovázol,
iszonyú lesz az ára.

MARGIT

No, meg se csókolsz valahára?
Pár nap alatt, mi távol múlt feletted,
a csókolást is elfeledted?
Miért oly zord ma válladon feküdve?
Elég volt rég egy szó, nézés, lehellet,
s fellángolt bennem már a mennyek üdve,
és csókjaid közt fuldokolni kellett.
Csókot adj!
Vagy én adok - maradj!

Átöleli.

Ó jaj, csukott, hideg a szád
s kemény.
Szerelmed, e néma,
kié ma?
Tudom, nem enyém.

Elfordul.

FAUST

Kövess! Menekülj! Én angyalom, ne reszkess!
Szerelmem százszoros, ezerszeres lesz,
csak kérlek, jöjj! Megtébolyít a gond.

MARGIT
visszafordul.

Szóval te vagy? Biztos vagy benne, mondd!?

FAUST

Én, én! Siess!

MARGIT

A lánctól megszabadítasz
és újra szivedre szorítasz.
Bensőd hogyan nem borzad és remeg?
Tudod, barátom, kit szöktetsz te meg?

FAUST

Jer hát! Keletnek halvány fénye támad.

MARGIT

Megöltem az édesanyámat,
magzatommal a tó vize végzett.
Hát nem kettőnknek adta őt a végzet?
Tenéked is. - Vajon ez itt te lennél?
Adj kezet! Lám, több a képzeletnél.
Ez az a kéz, a régi kedves.
Ejnye, mitől most annyira nedves?
Vér! - Mosd le a vért!
Jaj! Mit tettél, az istenért?
Mire kell ez a kard itt?
Tedd el!

FAUST

Maradjon múlt a múlt, feledd el!
Meg akarsz ölni, Margit.

MARGIT

Nem, neked élned kell bizony!
Most valahányunk sírját rád bizom,
akiknek pirkadáskor
gödröket ásol.
Anyámat a legjobb helyre fektesd,
mindjárt mellé bátyámat, a kedvest,
az én helyem odébb vagyon,
de ne messze nagyon.
Jobb mellemen a kicsi szundikál.
Nem fekhetik más senki se mellém.
Testedre simulni, betelvén,
édes öröm volt, szép - de nem örök.
Félek, többé sohasem sikerül.
Hozzád közeledni erőmbe kerül,
úgy érzem, hogy valami visszalök.
Pedig te vagy s nézésed csupa jóság.

FAUST

Jer hát, ha érzed, hogy ez a valóság!

MARGIT

Igen, de merre?

FAUST

Ahol szabadok lehetünk.

MARGIT

Ha a halál síri verme
vár odakünt, mehetünk.
Sehová, csak ahol
végpihenőmet megvetették -
Már mégy? Ó Henrik, bár veled mehetnék!

FAUST

Jöhetsz! Csak akarj! Az ajtó nyitva-tárva.

MARGIT

Mi haszna szökni? Semmi jó se várna.
Nem is szabad. Hisz úgyis leskelődnek.
Oly bús tengődni, mint a koldus,
bűnös lélekkel kétszer oly bús.
Sanyarú nekivágni a vándorútnak,
s végűl úgyis nyomomra jutnak.

FAUST

Nem hagylak el.

MARGIT

Rohanj, ha megteheted,
menteni gyermekedet!
Amerre a part
fölfelé tart,
át a hidacskán,
balfele
sűrű bozót van,
ott van a tóban
az én fiacskám.
Nagy baja nincs még -
küszködik, él!
Fuldokol, él!
Húzd ki! Segítség!

FAUST

Térj magadhoz!
Csak egyet lépj és mentve vagy, ha mondom.

MARGIT

Csak túl lennénk már, túl ama dombon!
Ott ül anyám egy kripta kövén
- jaj, ráz a hidegláz! -
ott űl anyám egy kripta kövén,
és szótlanul fejet ráz.
Nem integet, csak bóbiskolva billent,
oly hosszan alszik, föl sem ébred itt lent.
Hogy nyugton örüljünk, aludt el, értünk.
Be boldog időket is értünk!

FAUST

Hívlak szép szóval, rám se nézel:
elhurcollak hát puszta kézzel.

MARGIT

Eressz! Nem tűrök erőszakot!
Ne marj belém oly gyilkosan!
Ha tettem is ellened, nem szándékosan.

FAUST

Margit! Margit! A nap dereng!

MARGIT

Nap! Íme, a nap! Jön a végső nap s benyomul!
Másként vártam e napra, násznapomul.
El ne fecsegd, hogy Margitnál aludtál!
Jaj koszorúmnak, nem találom!
Ez megesett!
Talán még látsz keveset,
de nem ám az ünnepi bálon.
Özönlik a nép, nem mukkan egy sem.
Hosszán a térnek
s az utakon el se férnek.
Zúg a harang, a pálca reccsen.
Karomat kötél szorítja gúzsba!
Már hurcol a hóhér zordonan.
Mindenki nyakán belenyisszen a húsba
a bárd, mely az enyémre zuhan.
És néma lesz a föld, akár a sír.

FAUST

Miért szültél, anyám, mi végre?

Mephisto megjelenik kívül.

MEPHISTO

Itt pusztultok! Jöttök-e végre?
Habozás, fecsegés, locsogás! Befejezd!
Lovam borzongani kezd,
szürkül a hajnal.

MARGIT

Mi tört fel a mélyből ily robajjal?
Ő! Ő! Zavard el őt!
Mit akar itt, e szent hely előtt?
Engem akar!

FAUST

Gyere, élni, élni!

MARGIT

Én Istenem, te tudsz egyedül megitélni!

MEPHISTO
Fausthoz.

Gyerünk! Gyerünk. Faképnél hagylak ám.

MARGIT

Tied vagyok, ments meg, Atyám!
Szent seregek ti, angyali kar,
köröttem védőn táborozzatok!
Henrik! én tőled - borzadok.

MEPHISTO

Rá ítélet ült!

HANG
a magasból.

Megmenekült!

MEPHISTO
Fausthoz.

Hozzám, hamar!

Eltűnik Fausttal.

HANG
belülről, elhalón.

Henrik! Henrik!

Álmodnak egy szebb, jobb hazáról,
Ez álom minden emberé:
Lihegve tör a földi tábor
Egy felragyogó cél felé!
A föld tavaszra, télre válik -
Az ember remél mindhalálig.

Remény az út, a cél, a pálya.
A gyermek hűen él vele,
Remény az ifjú délibábja,
Remény az aggnak élete:
Ha fáradt teste sírba űzi,
Reménységét a sírra tűzi.

S ez nem valami lázas eszme
Bomlott agyvelők éjjelén;
A lélek harsog messze, messze:
Nagyobbért, szebbért élek én! -
S amit a lélek hangja hirdet,
Az nem csalhat meg soha minket!

1924. ápr. 25.

Újra gyermeknek álmodom magam,
és ősz fejemet szomorún csóválom:
Hej, sok-sok régi elmosódott kép,
mit kerestek még itt, ezen a tájon?

Az árnyas-lombú, sötét ősi parkból
fehér-vonalú kastély ívelődik;
ismerősök a lépcsők, meg a tornyok,
az őrablak, a kapu és a kőhid.

A címerképről barátságosan
pislognak felém a kőoroszlánok. -
Köszöntöm a sok régi ismerőst,
s a várudvaron lassan átsétálok.

Ott van a Szfinx, a kutak faragása,
ott zöldell még a fügefának lombja -
nini, emitt az ablakok mögött
merültem első, igazi álmomba.

Meglátogatom fent a várkápolnát,
sírját sok bátor, büszke hóditónak.
Látom: a merev oszlopok során
acél-veretű fegyverzetek lógnak.

Könnyfátylas szemem hiába betűzget:
a felírásból nem látszik már semmi,
pedig a színes üvegeken át
a nap sugara ide tér pihenni.

Hű váram, mindig feléd repülök,
ha szárnyaim a nap terhét lerázták,
bár elpusztított zord, kemény idő,
és fölötted az eke vont barázdát.

Könnyesen mondom: drága, szent talaj,
őseim vára, légy ezerszer áldva,
és legyen áldott ezerszer az is,
aki földjét ma romod fölött szántja.

Azután komor, nagy határozással
útnak indulok, lanttal a kezemben,
bebolyongom a föld-kerek szinét,
és halk, szomorú dalaimat zengem.

Szatmár, 1925. szeptember hó 8-án

Fent a csúcson kis kápolna,
Néz a völgybe hallgatag;
Pásztorgyermek dalt dalolva
Őrzi lent a nyájakat.

Gyászharangot, gyászzsolozsmát
Völgy zokogva visszaver,
Víg nótákat túlharsogják,
S a fiúcska felfigyel.

Újra sírba tér egy ember,
Tegnap élve - már halott.
Pásztorgyermek! Szólnak egyszer
Néked is e gyászdalok!

Nem tudom, mit jelentsen,
oly szomorú vagyok;
egy régi mese mindig
fejemben kavarog.

Hűvös van és homály száll,
a Rajna hömpölyög,
a hegyet körbe fényli
alkony-sugaru köd.

A magas bíbor csúcson
ül a gyönyörü lány,
ékszere sziporkázik,
és arca halovány.

Fésüli arany fürtjét,
és úgy dalol, dalol -
különös, édes dallam
fáj, sajog valahol.

A hajós szívét fogja,
mit fájdalom facsart,
csak néz, néz a magasba -
...Csattan a sziklapart.

Csónakát hideg hullám
nyeli a mélybe le. -
Szép Lorelei a gyilkos,
és bűvös éneke.

Szatmár, 1925. szeptember 6-án

Te szép halászleányka,
Vidd partra már hajód,
Jer hozzám, ülj le mellém,
És add ide kacsód!

Helyezd fejed szivemre,
S ne félj olyan nagyon;
Hisz' oly bátran viselkedsz
A zúgó habokon.

Lásd, éppen ily hatalmas
Tenger az én szivem;
Zúg, forrong és a mélyén
Sok drágagyöngy pihen.

1923. május

Oly kedves, tiszta, szép vagy,
Mint egy fehér virág,
De hogy szivem ne fájna,
Nem bírok nézni rád.

Kezem fejedre téve
Kérem jó Istenem:
Tartson meg mindig ilyen
Szép tisztán, kedvesen.

Aki először szeret,
bár nem boldog: Isten az.
Aki másodszor szeret
boldogtalanul: bolond.

Én bolond, szeretek újra,
s engem újra nem szeretnek.
Nap, hold s csillagok kacagnak.
Én is kacagok - s meghalok.

Halkan játszik lelkemen
Tavasz muzsikája -
Csendülj, csókos énekem,
Csendülj ki a tájra!

Nézz körül egy kis tanyán,
Egy virágos kertben;
Ha ott látod a babám,
Csókold meg helyettem!

1924. április 25.

A sárga lomb megreszket,
levél hull, jön a dér. -
Ó, minden, ami kedves,
elmúlik, sírba tér.

Az erdőbe a napnak
ernyedt sugara vesz.
Tán a búcsúzó nyárnak
utolsó csókja ez...

Sírni, zokogni tudnék,
érzem - valami tép.
Most, hogy bucsút kell vennünk,
felújul ez a kép:

el kell hagyjalak téged,
s tudom: meghalsz te már!
Te vagy a haló erdő,
én a bucsúzó nyár.

Az élet, ez a roppant sivatag,
három csodaforrás vizében ázik.
Az ifjúság forrása balgatag
fut és csobog és csillog és cicázik.
Kasztália a másik neve és
újjáteremtik habjai, ki bágyadt.
A harmadik, a hideg Feledés,
kiolt minden parázsló földi vágyat.

Álmatlan éj. Éber a szellem.
Fojtó sötét, rossz fulladás.
Egyhangú, sűrű kopogás
döngeti, döngeti a mellem.
Félrevert éjszakai gong,
egy párka sunyi suttogása,
az élet egérsurranása...
Mit félek, a lélek mit szorong?
Jaj, tompa zaj! Talán a vád vagy,
s egy elfecsérelt nap galád, nagy
szemrehányása kong, sikong?
Mondd, mit parancsolsz, mit ketyegsz?
Mondd, mit tudsz, amit rejtegetsz?
Virrasztva fejtem, hogy e furcsa
búskomor nyelvnek mi a kulcsa.

Lázas napok kihamvadt parázsát
hordom magamban, az nyilaldos át.
Az elviharzott fájdalom, a kóbor
emlék, mit őrzök, olyan, mint az óbor.
Utam hideg. Vihart jelez a felhő,
mely holnapom sötét egére feljő.

De jaj, csak nem, csak nem meghalni, testvér!
Gondolni, fájni - élni vágy e rest vér:
tudom, a gyászban jő még tűzveres
öröm, a gazdag csók is fölkeres,
vidít összhangok zengő mesebokra,
könny is bugyog még gyűrött verslapokra,

s ezüst fénnyel az élet zord határán
szerelem hinti búcsumosolyát rám.

Emléket állítottam szürke üszkén
az életnek, mely lassan elkopott:
egekbe szökken s felülmúlja büszkén
          a híres Sándor-oszlopot.

Nem múlok el, ha testem porrá vedlik,
hárfaként zengő lélek leszek én,
dicsfény övezi arcom, valameddig
          egy költő él a földtekén.

Orosz földön majd legendák keringnek
nevem felől, amikor eltünök,
megértenek a lengyelek s a finnek
          s a pusztán élő kalmükök.

Rólam beszélvén, milliók zokognak,
mert gyermekem a bús, férges paraszt,
mert szabadságról zúgtam zsarnokoknak
          s hallottam minden jajt, panaszt.

Ó, múzsa, tedd, mi istened parancsa.
Mindegy a bók s a gáncs, egyforma rút,
s dobd vissza, mit a senkik szolgamancsa
          kínál: a babérkoszorút!

Egyszer három cigányt láttam
Egy fűzfához dőlve,
Míg szekerem a pusztában
Kínnal ment előre.

Bíborpiros esti fényben
Hegedűjét tartva
Állt az egyik s jókedvében
Rágyújtott egy dalra.

Másik kedvvel nézdegélte
Pipájának füstjét,
Mintha rózsa volna élte,
Mely nem terem tüskét.

Harmadikuk a fa alatt
Aludt heverészve;
Cimbalmának húrja szakadt,
Lágy szellő rezgette.

Cafatokban állt ruhájuk,
Rongyosak, kopottak,
De jó kedvük, szabadságuk
Fittyet hányt a sorsnak.

Megmutatták, hogy miként kell,
Ha rosszul megy dolgunk,
Hegedülnünk megvetéssel,
Füstölnünk, aludnunk.

Lomha, szürke esthomálynál
Visszanéztem rájuk;
Szinte most is előttem áll
Fekete orcájuk...