Ha asszony szól veled,
mosolyogj és ne figyelj oda.

(i.e. VII. század)

Ó, ki kedvesemé vagy, kis madárka,
ó, kit játszva ölel magához ő, kit
gyakran ingerel és kinek kisujját
nyújtja, hogy dühösen csipogva csipkedd! -
amikor gyönyörű egyetlenemnek
kedve támad eképpen szórakozni
- tán, hogy bánatait felejtse kissé,
s gyötrő lángja belül szunnyadjon addig -,
bár tudnék veled én is elmulatni,
s űzhetném el a bút nehéz szivemről.

Sírván sírjatok, égi istenarcok
s érző lényei mind e nagy világnak!
Mert meghalt a rigó, az én szerelmes
lánykám kincse, az én kincsem rigója,
kit jobban szeretett saját szeménél.
Cukros volt, aranyos: kis gondozóját
úgy ismerte, akár leány az anyját,
ott szökdelt fel-alá egész nap édes
asszonykája ölén s az ő fülébe
cserregett, csipogott, fütyült napestig.
Mord, sötét utakon barangol immár,
honnan nincs e világra visszatérés.
Átkozott a neved, homályos Orcus,
minden szépre falánkul tátogó száj,
mely szép kismadarunkat így befaltad!
Ó, gaztett, csunyaság! Szegény madárka!
Látod, most kicsi kedvesem miattad.
sírja-ríja szemét ilyen pirosra...

Éljünk, Lesbia, éljünk és szeressünk
és a mord öregek sok zsémbelődő
szitkát többre ne tartsuk egy garasnál.
Lám, a nap lemehet s fölkelhet ismét:
ránk, ha kurta napunk leáldoz egyszer,
mindörökre lehull az éj s az álom.
Adj hát csókot, ezert, utána százat,
aztán újra ezert és újra százat
és harmadszor ezert és újra százat.
És ha már sokezerre gyűlt a csókunk
- úgysem fontos a szám -, zavarjuk össze:
ellenség nehogy elkivánja tőlünk,
hírét hallva, hogy ennyit csókolózunk.

Kérded, Lesbia: vajjon mennyi csókod
volna nékem elég, hogy csillapodjam?
Mint ahány vöröses homokszem izzik
pálmás Libya szomjú sivatagján,
Hammon jóshelye és az ősi Battus
szentelt sírja között Cyrene táján;
mint ahány figyelő csillag hunyorgat
néma éjbe buvó szeretkezőkre:
annyi volna elég csak, annyi csókod
őrjöngőn epedő Catullusodnak -
hogy számlálni ne tudja kandi ember,
sem rontással igézni rút, gonosz nyelv.

Térj már, szegény Catullus, jobbik eszedre
s tekintsd, mi veszni indult, elveszettnek.
Csillogtak rád is egykor szép aranyévek,
mikor - kezed kezében - rítt a leányka,
kit úgy, de úgy szerettél, mint soha senkit.
Jaj, otthon mennyi pajzán tréfa esett meg:
tehettél véle bármit, kedve szerint volt.
Bizony rád is ragyogtak szép aranyévek...
Ma már nem lángol érted. Hát te se lángolj
s ne űzd nyomon tovább ily bús-keserülten.
Állj daccal és keményen, sziklaszilárdan
s mondd: - Ég veled! Catullus férfi, erős lesz,
nem jár utánad és nem kéri szerelmed
s te sírni fogsz, mikor majd senki se kéri! -
Jaj, bűnös lány, miként foly életed eztán?
ki járogat szobádba és ki szeret majd
s te kit szeretsz? kiének vallod a szíved
és ajkon kit harapdálsz gyöngyfogaiddal?...
Catullus, állj erősen, sziklaszilárdan!

Varus barátom elcsipett a fórum
sarkán, hogy bemutassa új szerelmét.
Afféle nőcske, első pillanatra
láttam, de nem rút és nem ostobácska.
Hogy összejöttünk, tarka szóbeszéd közt
előkerült: mi hír Bithyniában,
miképpen éltem én e tartományban,
s vajon zsebemnek volt-e haszna benne?
Elmondtam úgy, amint van: nincs remény rá,
hogy a prétor, vagy bárki, a kiséret,
hízott zsebekkel térjen vissza onnan,
főként mivel galád személy a prétor,
ki fittyet hány, fütyül kiséretére.
"De mégis - mondták -, biztosan szereztél
egynéhány hintó-hordozó legényt, az
magától értetődik." Én a lánynak
uras szerepben vágytam tetszelegni,
s így válaszoltam: "Már csak jobb sorom volt,
hogy - bár sovány vidékre is vetődtem -
ne tudtam volna nyolc legényt szerezni".
Pedig nem volt sem ott, sem itt egyetlen
szolgám, ki nyeszlett székem szúkirágta,
törött nyelét nyakába vette volna.
Most szólt a lány, mint az ilyféle nőknél
szokás: "Catullus édes, Serapishoz
hintóznám, kérlek, add kicsit ma kölcsön
szolgáidat!" "Megállj no - szóltam akkor -,
hibásan mondtam azt, hogy ők enyémek,
mert mindmegannyi Cinna cimborámé.
De állításom nem nagy tévedés volt:
övé, enyém, mit számít az valóban?
Így is sajátomként használom őket.
De mily rosszmájú, kínosan pedáns vagy,
hogy el nem nézel egy kis nyelvcsuszamlást!"

Be jól ebédelsz holnap, ó Fabullus,
nálam, ha kegyben állsz az isteneknél.
Ám az ebédet hoznod kell magaddal:
pompás ebédet, bort és víg kacajt is,
de főként, jól jegyezd meg, szép leánykát.
Mondom, ha mindezt elhozod, barátom,
jól étkezel majd, mert bizony Catullus
erszényét már a pókok is beszőtték.
Viszont igaz baráti szívre lelsz itt,
sőt izgatóbb, kecsegtetőbb dologra:
egy illatszert adok, melyet Cupido
s Venus ajándékoztak kedvesemnek,
s melyet szagolván, arra kéred Istent,
Fabullus: változzál egészen orrá.

Nézd csak, Caelius! A mi Lesbiánk, ő,
az a Lesbia, kit Catullus egykor
forróbban szeretett, mint önmagát és
véreit - ma sötét sikátorokban
fosztogatja ki Róma férfinépét...

Ó, nagy Urania gyermeke te!
          Szent Helikon magasán lakozó
          isteni lény, ki a zsenge szüzet
férfiu karja közé vezeted,
          szállj le Hymen, Hymenaeus!

Tűzd fel a fátylaidat szaporán,
          illatozó majoránna-virág
          fonja be vígan a homlokodat,
hóragyogásu bokádra kötözz
          bíbor-arany sarukat ma,

gyújtson örömre e násznapi zaj,
          s tánccal verve a gyors ütemet,
          búgj lakodalmi, tüzes dalokat,
és a sötét levegőbe röpíts,
          rázz lobogó fenyüfáklyát!

Mondja, igéri a lányka: csak énnekem adja szerelmét,
s hasztalanul kérné még maga Jupiter is.
Mondja: de mit szeretőjének búg kéjjel az asszony,
jó, ha a szélbe vagy a fürge patakba irod.

Hidd el, Calvus, hogy ha a csöndes, síri lakónak
némi nyugalmat vagy bármit is adhat a bú,
mellyel visszaidézed a hajdani, drága szerelmet
és a barátság szép, tűnt idejét siratod -:
Quintiliád nem búsul időnek előtti halálán
annyira, mint ahogy e hű szerelemnek örül.

Így szólván, oldalba ütötte hegyes szigonyával
A hegyet, és a szelek gyorsan sorakozva rohantak
Át a nyiláson, zúgva, forogva seperve a földet.
Akkor a tengernek mentek neki és fenekestül
Felkavarták: Eurus, Notus s viharokban a gazdag
Africus órjás víztömeget hajtottak a partra;
Férfikiáltás és a hajókötelek recsegése
Hangzott. Fellegek árnya takarta a nap sugarát el
Trójaiak szemitől; a habokra sötét, sürü éj ült.

Ó, felséges utód, Maecenas, öröm
Árva szivemnek és isteni oltalom;
Mennyi sok ember örül, hogy kocsijával a
Versenytér fövenyét ég fele verheti.

És a sebes kereken megkeritett dicső
Pálma az égbe viszi látnia istenét;
Mennyi örül, hogy a nép - ingatag és zajos -
Hármas tiszteletét őneki adja át.

Másnak a kincs az öröm s [óvni?] a magvakat
Libya síkjairól csűrei rejtik el.
És aki őseinek birtokain kapál,
Áttalusé sem elég kincs odacsalni, hogy

Mirtusi tengereken mint remegő hajós
Járjon evezve erős ciprusi tölgy-hajón.
...........................

Míg mulatásba merülsz Baiaeban - Cynthia! - melyhez
          Hercules által vert vízközi út kanyarog,
s egyszer a Thesprotus országának partjai mentén,
          majd Misenus csúcsán nézed a tengereket:
drága szerelmünk éjjei jutnak-e néha eszedbe?
          Szíved legmélyén megvan-e régi helyem?
Vagy valamely ellenség elcsent már dalaimtól,
          Cynthia, képmutatón esdve szerelmed után?
Már ha időt pazarolsz, inkább vékonyka lapáttal
          hajtsd kicsi csónakodat átal a Lucrinuson,
vagy Theutras csobogó medrébe merülve lubickolj,
          paskolván evező kézzel a lágy habokat,
mint hogy férfi beszédét, kéjsóvár susogását
          hallgasd, fekve a part elhagyatott fövenyén!
Mert így csábul bűnre a lány, ha szeretve nem őrzik,
          így feled el fogadást, múltakat, isteneket.
Ezt nem azért írom, mert hogy nem tiszta a híred,
          ám mivel aggódó minden igaz szerelem.
Hát ne neheztelj rám, ha talán szomorítnak e versek:
          féltékenységem itt a hibás egyedül.
Több gondom, mint rád, a tulajdon anyámra se lenne,
          nélküled árva, üres volna az életem is.
Otthonom, édesanyám te-magad vagy, Cynthia, csak te,
          minden örömsugarat csak teneked köszönök.
Néha borús vagyok, olykor víg, s ha kiváncsi barátok
          kérdezik, azt felelem: Cynthia tudja, miért.
Jer haza hát mielőbb, csúf, züllött hely az a Baiae,
          mely megrontja a szűz, tiszta leányt gonoszul.
Sok keserű, szomorú válást okozott az a part már.
          Ó, Baiae, szerelem gyilkosa, légy nyomorult!

Mondd, igaz-é, hogy utánzod a festett képü britannust
          és aranyos szerrel mázolod át hajadat?
A természet minden igaz formát kiszabott: a
          belga szinekbe takart római arc iszonyú.
Mert valahol valamely nő kékkel fente ki arcát,
          vajjon máris a kék szín a helyes csakugyan?
Hantja alatt is gyötrődjék az a lány, ki először
          kent idegen szineket balgán fürtjeire!
Énnekem oly kicsi kell, hogy szépnek lássalak, édes:
          annyi csupán, hogy légy gyakran a látogatóm.
Nincs ugyebár testvéred e földön, nincs gyereked sem:
          hadd legyek egymagam a fívéred, fiad is.
Este saját ágyadba feküdj le csak, az legyen őrződ
          s felkoszorúzva ne ülj léha, ledér lakomán!
Jaj, ne akard, hogy hinnem kelljen a sok fecsegőnek!
          Szárazon és vizen át szárnyal a hír sebesen!

Bár nincsen kedvemre, hogy elhagyd, Cynthia, Rómát,
          szívemből akarom, hogy falun élj egyedül.
Tiszta vidéken nincs romlott ifjú, aki bókkal
          tesz próbára, igér és csábít ravaszul.
Lárma, civódás ott sohasem riad ablakod alján,
          trágár hívogatás álmodból ki nem űz.
Elhagyatottan nézed az elhagyatott hegyek ormát
          és a szegény nép kis jószágát, mezejét.
Színház, cirkuszi játék ott soha vágyra nem izgat,
          sem sokat ismételt, bűnös templomi éj.
Majd elnézed, amint ballagnak ekével az ökrök
          s csonkázáskor a friss szőlőlomb lepereg.
Néha üres kis kápolnába lopod be a tömjént
          s oltárán gödölyét égetsz áldozatul.
Szent körtáncokat is lejthetsz bátran ruha nélkül,
          ott nem jár idegen, városi férfi soha.
Én pedig, őzre vadászva, Diana kegyét keresem majd,
          véle szövetkezem és Vénust megtagadom.
Vadjaim aggancsát a fenyőkre rakom fogadalmul
          s füttyel biztatom a fürge vadászebeket;
ám a hatalmas oroszlánnak békét hagyok és a
          bősz, agyaras vadkant messzire elkerülöm:
bátorsággal nem vágyom dicsekedni, elég, ha
          apró nyúlra lesek és madarat nyilazok
ott, hol a bájos víz, a Clitumnus, surran a fák közt
          s mossa a jámbor ökör tiszta, fehér derekát.
Ó, kicsikém, valahányszor férfira vágyik a tested,
          várj: hajnalcsillag keltekor ott leszek én.
Mert nem pótol téged a csöndes, végtelen erdő,
          sem sziklák moha közt csörgedező, sebes ér,
ajkamon egyre neved jár, Cynthia, Cynthia, mondom:
          Senki se bántson, amíg nem vagyok újra veled!

Már a varázspörgettyü megállt, a varázsige hallgat,
          szunnyadozó parazson senyved a barna babér,
Luna sem úgy tesz, mint aki gyakran jár le az égből...
          És a bagoly feketén gyászjeleket kuvikol.
Íme, közös sorsunk tutaján fog szállni szerelmünk
          át a halotti világ néma, komor vizein.
Egymagamat ha nem is szánsz, kettőnkön könyörülj meg!
          Élni fog? Élni fogok. Meghal? Utána halok.
Verset irok tábládra neked, fogadom, ha segítesz:
          - "Juppiter adta nekem vissza a drága leányt." -
S lábad előtt majd ő maga ül, fátylakba takarva,
          s nagy veszedelmeiről hosszan időzve mesél.

Róla hiszed, hogy örökre eszében tartana téged?
          Róla, ki ágyadból tengeri útra szökött?
Kapzsi gazember dobja csak el vagyonért szeretőjét.
          Hát ér annyit a dús Afrika, hogy te zokogj?
Ostoba nő! Hittél, mikor esküdözött az egekre?
          Már bizonyára derűs, új szerelemre talált.
Szép alakod van, a pallasi művészethez is értesz,
          nagytudományú ős hírneve rád sugaraz,
boldog a házad is, épp a barát hűsége hiányzik.
          Bennem az is megvan: Jöjj, kicsi, nászra velem!
Ó, Phoebus, ki a tikkadt nyárnapi fény idejét oly
          hosszura nyújtod, vond már rövidebbre utad!
Luna, te meg ne siess, csavarogj utadon ma sokáig,
          mert jön az első éj: tartson hosszan a nász!
Új szerződés vár ma kötésre, pecsétre; szerelmünk
          új törvényeket ír mától fogva elénk.
Bennünket maga Ámor ad össze, tanúnk lesz az égi
          istennő ragyogó csillagtársaival.
Mennyi időt fecsegünk átal, mire végül az édes
          vágyak fegyvereit harcra uszítja Venus!
S épp, mivel ágyunkat nem nyűgözi hitvesi jog, sem
          megtorló isten őrként rajta nem ül,
s mert a szeszélyes vágy, ha bilincset rak, fel is oldja:
          adja jelét ez az éj, hogy hűek maradunk!
S azt, aki mégis megtöri szent viszonyunk fogadalmát
          s szentségét idegen ággyal szennyezi be,
a szerelem valamennyi keserve, csapása gyötörje,
          száz rút pletykabeszéd zúgjon a háta mögött,
sírjon bár: szeretőinek ablaka zárva maradjon!
          Holtig epedjen s mind másnak jusson a kéj!

Hát bizony elvesztettem a kedves, szép kicsi naplót,
          s elvesztek vele mind pompás jegyzeteink.
Éveken át sűrűn forgatta kezünk, lekopott már,
          nem volt rajta pecsét s mégis volt hitele.
Nélkülem is megtörte a lányt, kicsikarta szerelmét,
          s nélkülem is szólt már ékes, szép szavakat.
Drága, nehéz aranyék nem verte ki egyszerü sarkát,
          durva viaszk volt csak s kéreg a két födele.
Hűen szolgált mégis e kis könyv, általa biztos
          volt a leányszívben hódító sikerem.
Mert csupa effélék álltak beleírva naponta:
          "Lusta, haragszom rád! Tegnap hasztalanul
vártalak este. Talán már szebb asszonyra akadtál?
          Vagy hazudott valaki rólam s hírbe kevert?"
És ilyenek, hogy: "Akarsz ma velem heverészni, csacsogni?
          Ámor egész éjjel számít rád, gyere el!"
S végig, amit kisüt egy kicsi lány okosan, leleménnyel,
          Hogyha találkát tűz és enyeleg hamisan...
Jaj nekem, ó - tán már valamely uzsorás buta számsort
          írt bele s őrzi sivár üzleti könyvei közt!
Pénzt, aranyat fizetek, ha ki visszakeríti e könyvet!
          Mit neki pár kusza sor pénz ragyogása helyett?
Fuss, kölyök, ezt hirdesd ki öles felirással a póznán,
          s írd oda jól, hogy urad lakhelye: Esquilinus.

Asszony, rászed a szépségedbe vetett bizodalmad,
          vágyam okozta, hogy így lángol benned a gőg.
Esztelen érzésem pazarolta fejedre a bókot:
          most ama verseimért orcám szégyene ég.
Hirdettem, hogy a tested ezer buja báj keveréke,
          a szerelem mindent kétszeresen mutatott.
Szóltam a bőrödön átlehelő, üde hajnali pírról,
          mely csupa kendőzés volt, ügyes álvirulás.
Mit szívemből semmi baráti tanács ki nem ölt és
          thessali jósnő vén ujja ki nem kuruzsolt
- Aegei tenger tört bárkáju hajósa -, bevallom
          önként és szabadon: bánom már magam is.
Venus aszalta ki testemet, izzó, sárga kohóban,
          hátracsavarta vadul gúzsba kötött kezemet.
Íme, hajóm koszorúzva futott mégis kikötőbe,
          sok zátonyt kikerült s ring horgonykötelén.
Nagy, gyilkos vihar ájulatából éledek újra
          s végre hegednek már tátongó sebeim.
Ó, hideg ész, ha te isten vagy, már csak neked élek,
          Juppiter áll süketen s nem hall semmi imát.
Hány buta és fecsegő köszörülte ki rajtam a nyelvét,
          száz ínyenc lakomán mind rajtam kacagott!
Szolgád tudtam lenni, kezes rabod, asszony, öt évig,
          kebled tépve jajongsz majd hű kedvesedért.
Könny sem igéz már, ismerem ezt a fogást, kitanultam;
          csalni akarsz, ha zokogsz, Cynthia, csalni akarsz.
Én is sírnék most, de galád szód elveri búmat,
          hogy viszonyunkat még szépen halni se hagyd.
Ég veled, ajtó, melyre sosem sújtott le az öklöm
          és te, küszöb, mely sírsz már szomorú szavamon.
Téged a titkolt évek súlya gyötörjön el, asszony,
          s rútan lepje be szép arcod a sok kusza ránc!
Majd, ha iszonnyal nézed a ráncokat ócska tükörben,
          s tépni szeretnéd gyér, őszült fürtjeidet,
s tűrnöd kell, hogy a gőg kitaszít és sértve lefitymál:
          bánni fogod keserűn mostani tetteidet!
Ezt jósolja neked haragos szavaimmal a végzet!
          Aggódj szüntelenül múló bájaidért!

Első volt az aranykor, melyben kényszeritések
és törvények nélkül is élt a jog és az igazság.
Nem félt senki se börtöntől, érctábla faláról
nem lehetett olvasni kegyetlen igéket, a népek
nem reszkettek a bíráktól könyörögve, de éltek
védelmek híjával is egyszerü csöndben. A fenyves
szálai sem szállottak alá a habokra bejárni
messzi világot, senki se hagyta el otthoni öblét.
Biztos városokat meredek sáncok nem öveztek.
Nem volt harsona, nem riadóztak a félkörü kürtök,
sem sisak és kard sem villant, vértes katonákkal
nem kellett megvédni az emberek élte-nyugalmát.
Sőt kapavágás és ekeszántás nélkül is ontott
mindenfajta gyümölcsöt a drága, kövér televényföld.
Bő eleségért nem hullott soha orcaverejték:
Jártak az erdőkben dézsmálni a földi szamócát,
tüskés bokrokról szedegetni a szedret, a málnát
s Juppiter árnyas tölgyeinek szent makkja esőzött.
Egyre tavasz volt s langyos szél simogatta nyugatról
dús szirmát a vetés nélkül nyílt lenge virágnak.
Majd gabonát termett aranyos bőségben a parlag,
trágyázatlanul is hajlongott sárga kalásza.
Hűs tej csörgedezett a folyókban s isteni nektár
és színméz csurrant ki a vén tölgyfák repedésén.

          Ám amidőn a sötét országba elűzte Saturnust
Juppiter és átvette a földi uralmat, ezüstkor
jött, rosszabb az aranynál, mégis jobb a vöröslő
érc idejénél. Isten az ősi tavaszt rövidítve,
őszt, nyarat és hosszú teleket szúrt közbül az évnek
s azt az enyhe tavasz csupán röviden befejezte.
Akkor először lett izzó levegőnk a kiszikkadt
hőségtől s csüngött a fagyos szelek által a jégcsap,
akkor bújt házakba az ember: sziklaodúkba
és hánccsal kötözött bokrok sürüjébe huzódott.
Céresz magjait akkor már szántásba vetették
s búsan nyögtek a barmok igával a hosszú barázdán.

          Mindezek elmúltával a réz kora szállt le a földre,
mely fegyvert is szült s komorabban bánt a fiával.
Mégsem volt iszonyú. -

          A kemény vasról nevezetten
jött az utolsó szak. Rögtön felütötte fejét a
vér minden gazsága: futott a szemérem, igazság
és a csalás meg a csel meg a kétszinüség s az erőszak
foglalták el trónusukat meg a kapzsi kivánság.
Tudták már a hajózást és lobogott a vitorla.
Ősi magányukból leszakadtak az ormi fenyőfák
bárka-gerendákként idegen vizeket hasogatni.
Hosszu határokkal mérték darabokra a földet,
mely azelőtt közös emberi birtok volt, valamint a
napsugarak s a szelek. Feleannyi buzát, gabonát sem
termett már a talaj, s a szűkös, mindennapi étel
mélyre szaladt le a föld gyomrába, s amit csak elástak
síri homályba, a bűn örök ingere újra kitúrta.
Járt a gonosz vas már s az arany, gonoszabbul a vasnál,
kettejükért lángolt fel először a háboru, aztán
szüntelenül zörgött vérlepte marokban a fegyver.
Rablásból gyarapodtak; a vendég élete sem volt
szent, az após remegett a vejétől s bátya az öccsét
ölte, ha tudta, a férj késsel fenyegette az asszonyt,
sápadt mérget, gyorsanölőt, villogva kevert a
mostoha, apja kihunytát leste örömmel az ifjú.
Sárba tiportan a jóság! És tovaszállt az utolsó
Csillagszűz is e lucskos, véresutálatu földről.

Daedalus, unva kegyetlen, hosszú számkivetését,
élt ezalatt sajgó honvággyal a tenger övezte
Krétán. S így szólt: "Zárja akárki előlem a földet
vagy tengert, még nyitva az ég. Majd arra megyünk el!
Mínos mindenen úr lehet, épp csak a kék levegőn nem."
Ezt mondván, fura bűvészetbe merült el a lelke,
s újított a teremtés rendjén. Sorba rakott sok
tollat, a hosszabb mellé mind rövidebbet, akár a
domblejtőkön a fák sorakoznak: eképp alakult ki
hosszabb és rövidebb szálakból hajdan a nádsíp.
Majd közepén megerősítette zsineggel, az alján
sárga viaszkkal s jól meggörbítette, olyanra,
mint a valódi madárszárny. Gyermeke, Icarus, ott állt
közvetlen közelében, mit sem sejtve a vészről
és ragyogó orcával a szél ütemére csapongó
tollak után repesett, ujjával a gyönge viaszkot
lágyitotta s csintalanul zaklatta, zavarta
atyja csodás művét. Miután az egész befejezve
állt, testére szerelte a roppant szárnyat a mester,
s így levegőbe fogózván, tartott lengve egyensúlyt,
majd a fiát oktatta emígy: "A középutat őrizd
meg, fiam, ezt lelkedre kötöm most, mert ha alant szállsz
víz nehezíti le szárnyaidat s ha magasra repülnél,
perzsel a tűz. A középút biztos. Ezért ne figyeld a
csillagokat se, ne nézd Helicét, Oriont se hatalmas
kardjával, te suhanj csak utánam!" S ekkor a kék ég
törvényét magyarázva, reá is szárnyat akasztott.
Mindezalatt öreg arcán sok-sok könnye gurult le,
s vén keze is remegett. Még csókot adott, az utolsót
ebben az életben gyerekének, s nyomban előre
röppent, visszatekintve fiára, akár a madár, mely
fészkéből kicsinyét legelőször csalja ki szállni,
hívta: kövesse, veszélyes ügyességekre tanítván,
verte saját szárnyát, s szemmel tartotta fiáét.
Bámult rajtuk a halra leső horgász, felijedt a
botra hajolt pásztor, szájat tátott az ekének
dűlt falusember is, azt hitték, hogy akik levegőben
tudnak szállani, istenek. És már balra terült el
Iuno földje, Samos, hátrább Delos, Paros eltűnt,
jobbra Lebinthus esett s a méz országa, Calymne:
ekkor örömre gyulladt a fiú a merész repüléstől
s messzire hagyta vezérét: vonta a vágy az egekbe,
mind és mind magasabbra. A tüző nap közeledte
egyre puhábbra lehelte a szárnyak tolla-viaszkját,
mely csepegett is már: csak a csonk, evezőre kopasztott
vázzal szelte hiába, szegény, az üres levegőt és
ajkán atyja nevével a mély tengerbe zuhant, mely
tőle szerezte nevét. S az öreg, nyomorult apa már nem
volt apa többé. - "Icarus, Icarusom!" - kiabálta,
"Icarusom, hol vagy? jaj, merre keresselek, édes?"
Látva a vízben a tollakat, átokkal keserülte
baltudományát, és puha sírba temette a holtat.
És ama föld szintén nevezett lőn holtja nevéről.

Hogyha ezernyi baj ér, könnyű eldobni az éltet;
Bátrabban tesz, aki élni nyomorba se fél.

- Falumból jössz-e? Lelkesülten
várok hazai híreidre:
Mi történt ott, hogy elkerültem?

- Kihajtott szilvafád virága,
s mit ültettél a kút körébe,
a nádat a kecske lerágta.

(I. sz. VIII. század)

Nagyúr, ugyancsak bőven bánsz a borral.
Most hagyd üresen kissé serlegünket.
Hadd énekeljem el neked ma este
a fájdalom dalát!

Figyeld csak, itt a ritka pillanat,
mikor megcsöndesül a vad duhajság,
mikor kifullad a szilaj kacaj,
a táncosnők ugrándozása lankad
s a kerteken a bágyadt bazsarózsák
földre hullatják minden szirmukat.

Figyelj, ez az egyetlen pillanat,
melyben őszintén szólhat a szivem.

Neked, Nagyúr, sok pompás palotád van,
sok harcosod meg illatos borod...
Nekem nincs semmim, semmim a világon,
csupán e lant, e furcsa, méla hangszer,
melyből kesergő dallamot fakasztok,
köszöntvén azt a ritka percet, órát,
melyben a kerti bágyadt bazsarózsák
földre hullatják minden szirmukat.

Ez életben csak egy a bizonyosság
s emez egyetlen biztos: a halál.

E szájakat, melyek ma ránk lehelnek
s forrón csiklandó csókot osztogatnak,
egy bús napon mind eltömi a föld,
s e hangszeren, mely ujjaim alatt
borzongva zendül, zöngicsélve reszket,
baromfik ütnek éjenként tanyát.

Tigris szökell a völgyek sürüjében,
hol egykoron ezüstös hal cikázott;
koráll borítja be az utakat,
hol hajdanán ibolyák illatoztak.

Csitt, hallga csak, a sápadt holdsugárral
meszelt hegyek közt mily siránkozás:
csitt, hallga csak, hallgasd a majmokat,
amint jajgatnak és riongva nyögnek,
sírok besüppedt hantján kuporogva
sírnak az ősi temetők felett...

Nos, Nagyuram, ha kedved tartja még,
poharainkat újra töltheted.

(I. sz. VIII. század)

Liang kertjében havazott az éjjel.
Fáztam, de te nem vetted észre.
A jávorfákat néztem,
melyek alatt egykor vártalak.

(I. sz. VIII. század)

Te írsz, aminthogy dalol a madár.
Mi a te csicsergésed?
Versek.
Ha te nem énekelnél,
nem lenne olyan bíbor a reggel,
nem lenne olyan kék a köd.

Mikor megihlet téged a mámor,
a felhőkre könyökölnek a halhatatlanok,
hogy hallják énekedet,
az idő röpte megáll,
a szerelmes elfelejti szerelmesét.

Te vagy a Nap.
Mi többiek csak csillagok vagyunk.
Hódolatom dadogását fogadd szívesen,
ó, barátom!

(I. sz. VIII. század)